Olvass!

KönyvesBlog

Olvassátok el az első fejezetet A Szolgálólány meséjének folytatásából! [exkluzív]

2019. szeptember 13. .konyvesblog.

Az ősz egyik legjobban várt megjelenése Margaret Atwood Testamentumok című kötete, amely tizenöt évvel azután folytatja A Szolgálólány meséjéből megismert Fredé történetét, hogy rácsapódott az őt szállító furgon ajtaja. Atwood akkor teljesen az olvasó fantáziájára bízta, hogy eldöntse, vajon mi vár a nőre: szabadság vagy szenvedés, ám harmincöt évet kellett várni arra, hogy ténylegesen folytatódjon a történet.

Margaret Atwood: Testamentumok

Fordította: Csonka Ágnes, Jelenkor Kiadó, 2019, 4499 HUF

 

A kötet szeptember 10-én jelent meg angolul: Atwood kiadója nagyon ügyelt rá, hogy idő előtt ne szivárogjon ki róla semmi, a könyv embargós volt, azaz nem lehetett a megadott határidő előtt forgalomba hozni (amit egyedül az Amazon sértett meg), az értékesítés napján pedig a londoni Waterstones könyvesboltban – ahol Atwood személyesen is megjelent és felolvasott a kötetből – olyan jelenetek játszódtak le, amelyeknek legutóbb a Harry Potter megjelenésekor lehettek az emberek szemtanúi.

A regény már a megjelenés előtt felkerült a Booker-díj hosszú-, majd rövidlistájára. A zsűri tagjaival szintén titoktartási szerződést írattak alá, a zsűri elnöke, Peter Florence azt nyilatkozta a könyvről:

„A spoilerezés elkerülése és a kegyetlen titoktartási egyezmény miatt nem árulhatom el, ki, hogyan, miért, sőt azt sem, hol. Csak annyit mondhatok: rémisztő és lélegzetelállító könyv.”

A regény Csonka Ágnes fordításában jelenik meg magyarul a Jelenkor Kiadó gondozásában, a Könyvesblogon pedig elsőként olvashatjátok el az első fejezetet a Testamentumokból:

I

Szobor

Az Ardua Hall-i holográf

 

1

 

Szobrot csak halottaknak szabad állítani, én mégis kaptam egyet, pedig még élek. Máris kővé dermedtem.

Ez a szobor apró figyelmesség mindazért, amit tettem, szólt az idézet, amit Vidala néni olvasott fel. Őt bízták meg a feletteseink ezzel a feladattal, de ő cseppet sem méltányolta. Minden szerénységemet összeszedve köszönetet mondtam neki, azután megrántottam az engem takaró leplet tartó kötelet – hömpölyögve hullott le a földre, és ott álltam én. Nekünk itt, az Ardua Hallban nem szokásunk éljenezni, de némi diszkrét taps azért felhangzott. Meghajtottam a fejemet.

A szobrom életnagyságnál nagyobb, mint a szobrok általában, és fiatalabbnak, vékonyabbnak, fittebbnek ábrázol, mint amilyen már jó ideje vagyok.  Egyenesen állok, kihúzom magamat, az ajkam határozott, de jóindulatú mosolyra húzódik. A szememet valami kozmikus vonatkoztatási pontra szegezem, ami az idealizmusomat hivatott megjeleníteni, a kötelesség iránt érzett rendületlen elhivatottságomat, az eltökéltségemet, hogy minden akadály ellenére előremeneteljek. Nem mintha az égen bármi is látható lenne a szobrom számára, amit egy fák és cserjék mogorva csoportja mellett helyeztek el az Ardua Hall előtt futó gyalogösvény mentén. Nekünk, Néniknek nem szabad túlságosan önhittnek lennünk, még kőbe vésve sem.

A bal kezemet egy hét-nyolc éves lány szorongatja, bizalommal teli szemekkel néz fel rám. A jobb kezemet a mellettem térdeplő nő – az egyik Szolgálólányunk – fején nyugtatom, a haján fátyol, a tekintetét felfelé fordítja, gyávaság vagy talán hála tükröződik benne; mögöttem pedig ott áll az egyik Gyöngyleányunk, készen arra, hogy nekilásson misszionáriusi munkájának. A derekamat övező szíjon ott függ a sokkolóm. Ez a fegyver a kudarcaimra emlékeztet: ha erélyesebb vagyok, nem lett volna szükségem ilyesfajta eszközre. A hangom rábeszélő ereje is elegendő lett volna.

A szobrok csoportos elrendezése nem igazán szerencsés: túlzsúfolt. Jobb szerettem volna, ha nagyobb hangsúlyt kapok. De én legalább épelméjűnek látszom. Könnyen lehetett volna másként is, mert az idős szobrásznő – egy azóta elhunyt igaz hívő –, hajlamos volt arra, hogy a modellek ájtatos hevületét dülledt szemekkel érzékeltesse. Helena néni mellszobra vicsorog, Vidala nénié golyvásnak látszik, Elizabeth nénié pedig mintha készülne szétrobbanni.

A szobrásznő ideges volt az avatóünnepségen. Vajon kellően hízelgő módon örökített meg engem? Vajon a műve elnyerte a tetszésemet? Vajon látják majd rajtam, hogy elnyerte a tetszésemet? Eljátszottam a gondolattal, hogy összevonom a szemöldökömet, amikor lehull a lepel, de aztán meggondoltam magamat: nem hiányzik belőlem a könyörületesség. 

– Nagyon élethű – jegyeztem meg.

Ennek már kilenc éve. A szobrom azóta már patinásabb: galambok tisztelték meg, moha nőtt nedvesebb hajlataimban. A tisztelőim szokásává vált felajánlásokat elhelyezni a lábam előtt: tojást, a termékenység érdekében; narancsot, amit a terhesség gömbölydedségére emlékeztet; croissant-t, utalásként a holdra.  A kenyérfélékre ügyet sem vetek – azok rendszerint eláznak, ha esik –, de a narancsot mindig zsebre vágom. A narancs annyira üdítő.

 

E szavakat a magánszobámban vetem papírra az Ardua Hall könyvtárában – az országban zajló lelkes könyvégetések után fennmaradt néhány könyvtár egyikében. A múlt korrupt és véres ujjlenyomatát le kell törölni, hogy tiszta helyet biztosítsunk az erkölcsileg makulátlan nemzedéknek, ami bizonyosan elérkezik majd. Így szól a teória.

De a véres ujjlenyomatok között ott vannak a sajátjaink is, és azokat nem lehet egykönnyen letörölni. Az évek során sok csontot temettem el – most hajlok arra, hogy újra kiássam őket, még ha csak a te okulásodra is, ismeretlen olvasóm.  Ha olvasol, akkor legalább ez a kézirat fennmaradt. Bár az is lehet, hogy ez csak ábránd: talán soha nem lesz olvasóm. Talán csak a falnak beszélek majd, több értelemben is. 

Mára elég az írásból. A kezem fáj, a hátam sajog, és vár rám az esti bögre forró tej. Ezt a hosszadalmas írást biztonságba helyezem a rejtekhelyén, kikerülve a biztonsági kamerákat – tudom, hol vannak, hiszen én magam szereltettem fel őket. Az ilyesfajta óvintézkedések ellenére is tisztában vagyok a vállalt kockázattal: az írás veszélyes lehet. Vajon miféle árulások, és utána miféle feljelentések várnak rám? Többen is vannak itt az Ardua Hallban, akik szívesen megkaparintanák ezeket a lapokat.

Várjatok, tanácsolom nekik némán: lesz még rosszabb is.

II

Becses virágA 369A tanúvallomás átirata

 

2

 

Arra kértek, meséljem el, milyen volt számomra Gileádban felnőni. Önök azt mondják, ez a segítségükre lesz, és én szeretnék a segítségükre lenni. Úgy képzelem, nem várnak mást, csak szörnyűségeket, de a valóság az, hogy sok gyereket szerettek és dédelgettek Gileádban is, épp úgy, mint máshol, és sok felnőtt volt jóakaratú, bár esendő Gileádban is, épp úgy, mint máshol.

Remélem, hogy önöknek is eszébe jut majd, hogy mindannyiunkban él némi nosztalgia a gyerekkorunkban megtapasztalt jóság iránt, bármilyen bizarrnak is tűnhetnek mások szemében annak a gyerekkornak a körülményei. Egyetértek Önökkel abban, hogy Gileádnak el kellene tűnnie – túl sok benne a rossz, túl sok benne a hamisság, és túl sok benne az, ami egészen biztosan ellentétes Isten szándékával – de engedtessék meg nekem, hogy meggyászoljam mindazt a jót, ami majd elveszik.

 

Az iskolánkban a rózsaszín volt a tavaszi és a nyári szín, a szilvakék az őszi és a téli, a fehér pedig a különleges alkalmaké: a vasárnapoké és az ünnepnapoké. A kar fedett, a fej fedett, ötéves kor alatt a szoknya térdig érő, azután pedig legfeljebb öt centivel érhet a boka fölé, mert a férfiösztön szörnyű dolog, és ezeket a késztetéseket kordában kell tartani. Azokat a kutató, tigrisszemhez hasonlóan folyton ide-oda cikázó férfiszemeket óvni kellett a mi csábító és őket valóban elvakító hatalmunktól – a mi formás vagy vékony vagy kövér lábunktól; a mi kecses vagy csontos vagy vaskos karunktól; a mi hamvas vagy pattanásos bőrünktől; a mi egymásba fonódó, göndör, fényes tincseinktől vagy a mi durva, rakoncátlan bozontunktól vagy a mi szalmaszerű, vékony copfunktól, mindegy volt, milyen. Bármilyen is az alakunk, az arcunk, akaratlanul is kelepcét, csábítást jelentettünk, mi voltunk az ártatlan és vétlen kiváltó okok, akik természettől fogva képesek kéjvággyal megrészegíteni a férfiakat, hogy aztán botladozni kezdjenek, megingjanak, és belezuhanjanak a szakadékba – De miféle szakadékba? – töprengtünk. Olyan ez, mint egy szikla? – és lángolva hulljanak alá a mélységbe, mint az égő kénből gyúrt hógolyó, amit Isten dühös keze hajít el. Egy felbecsülhetetlen értékű kincs birtokosai voltunk, ami ott létezett láthatatlanul a bensőnkben; becses virágok voltunk, amelyeket biztonságban, üvegházban kellett tartani, különben ránk rontanának, letépnék a szirmainkat, elrabolnák a kincsünket, szétszaggatnának és eltaposnának minket a kiéhezett férfiak, akik bármelyik sarkon ott leselkedhetnek odakint a széles, éles, bűnben tobzódó nagyvilágban.

Ilyenekkel traktált minket a folyton szipogó Vidala néni az iskolában, miközben mi pontöltéssel zsebkendőket, zsámolykárpitokat és bekeretezett képeket hímeztünk: virágok vázában, gyümölcsök tálban, ezek voltak a kedvelt minták. De Estée néni, a tanárnő, akit a legjobban kedveltünk, erre mindig azt mondta, hogy semmi értelme halálra rémiszteni bennünket, hiszen ha ilyen ellenérzést nevelnek belénk, az kedvezőtlen hatással lehet a jövőbeli házaséletünk boldogságára.

– Nem minden férfi ilyen ám, lányok – mondta ilyenkor megnyugtató hangon. – A különbeknek erős a jellemük. Akad köztük olyan, aki illő önuralommal bír. És ha már férjnél lesztek, egészen másképp látjátok majd a dolgot, és nem is olyan félelmetesnek.  – Nem mintha ő bármit is tudott volna erről, hiszen a Nénik nem mentek férjhez – nekik nem volt megengedett. Emiatt írhattak és juthattak hozzá könyvekhez.

– Mi és az édesapátok, édesanyátok bölcsen választunk majd férjet nektek, ha eljön az ideje – mondogatta Estée néni. – Úgyhogy nem kell félnetek. Ti csak tanuljatok, és bízzatok az elöljáróitokban, ők majd azt teszik, ami a legjobb, és minden úgy alakul majd, ahogy kell. Imádkozni fogok érte.

De hiába Estée néni gödröcskés arca és barátságos mosolya, mégis Vidala néni verziója győzedelmeskedett. Folyton felbukkant a rémálmaimban: a szilánkokra törő üvegház, aztán a szaggató, tipró, taposó paták, és az én földön szétszórt rózsaszín és szilvakék darabkáim. Rettegtem a gondolattól, hogy megnövök – és elég idős leszek, hogy férjhez menjek. Nem hittem a Nénik bölcs döntésében: attól féltem, hogy végül egy kéjsóvár bakkecskéhez fogok hozzámenni.

 

A rózsaszínű, a fehér és a szilvakék ruha az olyan különleges lányok számára volt kötelező viselet, mint mi. A Gazdacsaládból származó közönséges lányok folyton ugyanazt hordták – ronda, tarka csíkos ruhát és szürke köpenyt, ugyanolyat, mint az anyjuk. Ők még pontöltéses hímzést vagy horgolást sem tanultak, csak egyszerű varrást és papírvirág-készítést meg egyéb hasonló házimunkákat. Őket nem választották ki előre arra, hogy a legeslegkiválóbb férfiak – Jákob Fiai és a többi Parancsnok és az ő fiaik – feleségei legyenek, ők nem olyanok, mint mi; bár megeshet, hogy őket is kiválasztják idősebb korukban, ha elég csinosak.

Ezt senki sem mondta ki. A jó külsővel tetszelegni nem illik, az nem szemérmes dolog, ahogy mások jó külsejére sem illik felfigyelni. Bár mi, lányok, tudtuk, mi az igazság: szépnek lenni jobb, mint csúnyának. Még a Nénik is jobban odafigyeltek a csinosakra. De ha az embert már előre kiválasztották, nem számított annyira a szépség.

Én nem voltam kancsal, mint Huldah, nem ráncoltam örökké a homlokomat, mit Shunammite, és nem volt olyan vékony szemöldököm sem, mint Beckának, mégis befejezetlen voltam. Tésztaarcom a kekszekre emlékeztetett, amiket a kedvenc Márta-nővérem, Zilla sütött nekem, mazsolaszemekkel és tökmagfogakkal. De annak ellenére, hogy nem voltam különösebben szép, igencsak kiválasztott voltam. Kétszeresen is az: nemcsak arra választottak ki előre, hogy egy Parancsnok felesége legyek, de előtte Tabitha is kiválasztott, aki az anyám.

Tabitha mindig ezt mesélte nekem: 

– Sétálni mentem az erdőbe – így kezdte mindig –, és egyszer csak odaértem egy elvarázsolt kastélyhoz, ahová sok kislány volt bezárva, egyiküknek sem volt édesanyja, és a gonosz boszorkányok bűbája fogva tartotta őket. Volt nekem egy varázsgyűrűm, ami kinyitotta a kastélyt, de csak egyetlen kislányt menthettem meg. Mindegyiket alaposan szemügyre vettem, és a sok kislány közül téged választottalak!

– És mi lett a többiekkel? – kérdeztem én ilyenkor. – A többi kislánnyal?

– Őket más édesanyák mentették meg – felelte ilyenkor.

– Nekik is volt varázsgyűrűjük?

– Hát persze, drágám! Ahhoz, hogy édesanya legyél, kell, hogy legyen varázsgyűrűd.

– Hol van a varázsgyűrű? – kérdeztem én. – Most hol van?

– Itt, az ujjamon – válaszolta ilyenkor, és a bal keze középső ujjára bökött. A szívujj, ő így hívta. – De az én gyűrűmben csak egy kívánság volt, és azt elhasználtam rád. Úgyhogy ez most már csak egy közönséges, hétköznapi anyagyűrű.

Amikor idáig eljutottunk, mindig megengedte, hogy felpróbáljam a gyűrűt, ami aranyból volt, és három gyémánt díszítette: egy nagy, és mellette kétoldalt egy-egy kisebb. Tényleg olyannak látszott, mintha egykor varázsereje lett volna. 

– És te felemeltél és vittél engem? – kérdeztem ilyenkor. – Kifelé az erdőből? – Kívülről tudtam a történetet, de szerettem újra és újra hallani.

– Nem, drágám, ahhoz már túl nagy voltál. Ha vittelek volna, akkor köhögni kezdtem volna, és akkor meghallottak volna minket a boszorkányok. – Láttam, hogy ez igaz: tényleg sokat köhögött. – Úgyhogy kézen fogtalak, és kisurrantunk a kastélyból, hogy a boszorkányok meg ne halljanak. Mind a ketten azt mondtuk, Sss, sss! – itt mindig az ajkához emelte az ujját, én is felemeltem az enyémet, és boldogan ismételtem: Sss, sss! –, és aztán nagyon gyorsan átrohantunk az erdőn, hogy elmeneküljünk a gonosz boszorkányok elől, mert az egyik meglátott minket, amikor kiléptünk az ajtón. Futottunk, és aztán elrejtőztünk egy fa odvában. Nagyon veszélyes volt!

Tényleg volt egy ködös emlékképem arról, hogy egy erdőn át rohanok, és valaki fogja a kezemet. Egy fa odvában bújtam el? Úgy rémlett, hogy tényleg elbújtam valahol. Úgyhogy talán igaz volt.

– És aztán mi történt? – kérdeztem ilyenkor.

– És aztán elhoztalak ide, ebbe a gyönyörű házba. Hát nem vagy boldog itt? Ahol mindenki téged dédelget! Hát nem vagyunk szerencsések mindketten, hogy téged választottalak?

Ilyenkor hozzábújtam, ő átkarolt, én a fejemet sovány testére hajtottam, és éreztem a kiálló bordáit. A fülemet a mellkasára szorítottam, és hallottam a szíve zakatolását – nekem úgy tűnt, egyre gyorsabban és gyorsabban ver, miközben arra várt, hogy mondjak valamit. Tudtam, hogy a válaszomnak hatalma van: mosolyt csalhatok vele az arcára, vagy nem. 

Mit mást mondhattam volna, mint hogy igen és igen? Igen, boldog voltam. Igen, szerencsés voltam. És úgyis igaz volt.

3

 

Mennyi idős is lehettem akkoriban? Talán hat- vagy hétéves. Nem tudom pontosan, mert nincsenek tiszta emlékeim azelőttről.

Nagyon szerettem Tabithát. Gyönyörű volt, bár nagyon sovány, és mindig órákon át játszott velem. Volt egy babaházunk, a saját házunk mása, nappalival, ebédlővel, egy nagy konyhával a Mártáknak, és egy dolgozószoba az apának, íróasztallal és könyvespolcokkal. A polcokon az összes kis játékkönyv üres volt. Megkérdeztem, miért nincs bennük semmi – volt egy homályos érzésem, hogy a lapokon jeleknek kellene lenniük – és anyám azt felelte, a könyv dekoráció, olyan, mint a virággal teli váza.

Mennyit kellett hazudnia miattam! Hogy biztonságban legyek! De ment neki. Nagyon találékony volt.

A babaház első emeletén szép nagy hálószobák voltak, függönnyel, tapétával és képekkel – szép képek voltak, gyümölcsökről és virágokról –, a második emeleten pedig kisebb hálószobák és összesen öt fürdőszoba, bár az egyik egy toalett volt – Miért hívják így? Mi az a „toalett”? –, meg egy pince, ahol a készleteket tárolják.

Minden baba megvolt a babaházhoz, amire csak szükség lehetett: egy anya-baba a Parancsnokfeleségek kék ruhájában; egy kislány-baba, három ruhácskával – rózsaszínű, fehér és szilvakék, mint az enyémek –; három Márta-baba fakó zöldben, köténnyel; egy sapkás Őrző, aki a kocsit vezette és a gyepet nyírta; két Angyal, akik a kapuban álltak miniatűr műanyag pisztollyal, hogy senki se jöhessen be és bánthasson minket; és egy apa-baba vasalt Parancsnok-egyenruhában. Ő nem beszélt sokat, de sokat járkált fel-alá, az asztalfőn ült az ebédlőben, és a Márták tálcán hoztak neki mindenfélét, azután bement a dolgozószobájába, és becsukta az ajtót.

A Parancsnok-baba ebben hasonlított az én apámra, Kyle parancsnokra, aki mindig rám mosolygott, megkérdezte, jól viselkedtem-e, azután eltűnt. Annyi volt a különbség, hogy itt láthattam, mit csinál a Parancsnok-baba a dolgozószobájában, ami annyiból állt, hogy az íróasztalánál ült a párbeszédkomputere és egy halom papír előtt, az igazi apám esetében viszont ezt nem tudhattam: a dolgozószobájába tilos volt belépni.

Amit odabent csinált, az állítólag nagyon fontos volt – olyan fontos dolog, amit a férfiak szoktak csinálni, túlságosan fontos ahhoz, hogy a nők beleszóljanak, mivel nekik kisebb az agyuk, és képtelenek felfogni a nagy gondolatokat, Vidala néni szerint, aki a vallástant tanította nekünk. Az olyan lenne, mint horgolni tanítani egy macskát, mondta Estée néni, aki a kézművességet tanította, és ezen mindig nevettünk, mert ez mennyire nevetséges már! A macskának még ujja sincs!

Tehát a férfiaknak van valami a fejében, ami az ujjakhoz hasonló, csak épp olyasfajta ujj, ami a lányoknak nincsen. És ez mindent megmagyaráz, jelentette ki Vidala néni, és erről ne is tegyetek fel több kérdést. A szája becsukódott, magába zárta a többi szót, ami esetleg elhangozhatott volna. Tudtam, hogy kell ott még lennie más szavaknak is, mert már a macskás hasonlat sem stimmelt. A macskák nem akarnak horgolni. És macskák sincsenek.

A tiltott dolgok a képzelet számára nyitottak. Ezért evett Éva a Tiltott Gyümölcsből, így mondta Vidala néni: túl élénk volt a fantáziája. Tehát jobb nem tudni bizonyos dolgokat. Máskülönben szétszóródnak az ember szirmai.

 

A babaház dobozában volt egy Szolgálólány-baba is, piros ruhában, domború pocakkal és fehér főkötővel, ami eltakarta az arcát, bár anyám azt mondta, a mi házunkban nincs szükség Szolgálólányra, mert nekünk már ott vagyok én, és az embereknek nem lenne szabad mohónak lenniük és egy kislánynál többre vágyniuk. Így hát a Szolgálólányt selyempapírba csomagoltuk, és Tabitha azt mondta, később majd odaadhatom egy másik kislánynak, akinek nincs ilyen szép babaháza, és jó hasznát veszi a Szolgálólány-babának.

Örültem, hogy eltehettem a Szolgálólány-babát a dobozba, mert az igazi Szolgálólányokat nyugtalanítónak találtam. Sokszor mentünk el mellettük az iskolai sétákon, ilyenkor hosszú sorban, párosával gyalogoltunk, elöl-hátul egy Néni kísért minket. Templomba mentünk, vagy egy parkba, ahol körjátékokat játszottunk, vagy a kacsákat néztük a kis tóban. Később már Feloldozásra vagy Eksztézisre is mehetünk majd a fehér ruhánkban és fátyolban, hogy lássuk, ahogy felakasztanak vagy összeházasítanak embereket, de mi még nem vagyunk elég érettek hozzá, így mondta Estée néni.

Az egyik parkban hinta is volt, de a szoknyánk miatt, amit felfújhat a szél, és úgy belátni alá, nem is gondolhattunk arra, hogy mi is hintázhatunk. Ez a szabadság csak a fiúknak volt megengedett – csak ők ringhattak és lenghettek, csak ők szállhattak a levegőben.

A mai napig nem ültem hintán. Továbbra is ez az egyik vágyam.



Amikor az utcán meneteltünk, a Szolgálólányok párosával haladtak el mellettünk a bevásárlókosaraikkal. Nem néztek ránk, vagy inkább csak lopva, egyenesen sosem, és nekünk sem volt szabad rájuk nézni, mert otrombaság megbámulni őket, így mondta Estée néni, ahogy otrombaság megbámulni a nyomorékokat és mindenkit, aki más, mint a többiek. A Szolgálólányokról kérdezni sem volt szabad.

– Majd úgyis megtudjátok ezt az egészet, amikor elég idősek lesztek hozzá – mondogatta Vidala néni. Ezt az egészet: a Szolgálólányok az ez az egész részei. Akkor tehát valami rossz dolog – valami káros, vagy valami, amiben kárt tettek, ami lehet egy és ugyanaz is. Vajon a Szolgálólányok egykor olyanok voltak, mint mi, fehérek, rózsaszínűek, szilvakékek? Vajon óvatlanok voltak, hagyták, hogy valamelyik csábító testrészük kilátsszon?

Most már nem sok látszott ki belőlük. Még az arcuk sem, a fehér főkötőjük miatt. Mind egyformának tűntek.

 

A babaházunkban volt egy Néni-baba is, bár ő igazából nem tartozott a házhoz, neki egy iskolában volt a helye, vagy az Ardua Hallban, ahol állítólag a Nénik laknak. Amikor magamban játszottam a babaházzal, a Néni-babát mindig bezártam a pincébe, ami nem volt szép tőlem. Ilyenkor az ajtón dörömbölt, és azt kiabálta: „Engedjenek ki!”, de a kislány-baba és a Márta-baba, aki segített neki bezárni, rá se hederítettek, és néha nevettek is rajta.

Nem vagyok büszke, most, hogy lejegyzem ezt a kegyetlenséget, még akkor sem, ha egy baba volt a célpontja.  Ez a természetem bosszúvágyó oldala, amit, sajnálattal kell megvallanom, még nem sikerült teljesen visszaszorítanom. De egy ilyen beszámolóban jobb lelkiismeretesen beszámolni a hibáinkról, ugyanúgy, ahogy az összes egyéb cselekedetünkről is. Különben senki nem fogja megérteni, miért hoztuk meg azokat a döntéseket, amelyeket meghoztunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3215069826

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.