Olvass!

KönyvesBlog

Ősi Anna: Rabremény

2019. szeptember 23. .konyvesblog.

Várnegyed a föld alól – 10 év régészeti kutatásai a Budai Várban című kiállításához kapcsolódóan még tavasszal mese-és novellaíró pályázatot hirdetett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük női alakos bicska és gyertyakoppantó is), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult (a zsűri idén Kiss Noémi volt), mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban megosztott harmadik helyet szerzett Ősi Anna Rabremény című írásával. 

Rabremény 

A nehéz vasajtót az orrom előtt vágták be az őrök, mondandóm – mely egyébként is süket fülekre talált – be sem fejeztem még. Bosszantó nyugalommal forgatta el a kulcsot az egyenruhás a zárban. Dühödten meredtem rá, de ő fel sem emelte a tekintetét, láthatólag megnyugvással töltötte el, hogy nem kell óvakodnia csontos öklöm ütéseitől, hála a köztünk lévő rácsnak. 

A két fickó megfordult és égő máglyával a kezében szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz akartam ugrani, megragadva a rácsokat, hogy utánuk kiabáljak néhány trágárságot, de Péter erős kezének szorítását éreztem meg a karomon. Finoman hátrébb húzott, szótlanul nézett rám. Szigorú tekintete szinte metsző volt, hidegkék szeme bölcs ember jellemét sugallta. Nem rántottam ki a karom dühödten, ahogy más esetben tettem volna. Tőle, Gáspár Péter kapitánytól szereztem mindazt a tudást, amivel felkapaszkodhattam a ranglétrán mellé én is várkapitánynak. Jó harminc esztendővel –ha nem többel – előttem járt már, az ötvenes éveit taposta. 

Az őrök léptei elhalkultak. 

Hátunk mögött, a cella végéből zajokra lettünk figyelmesek. Egy közeli sarokban apró lánggal égett egy gyertya. Kísértetiesen megvilágította a fényforrás mellett gubbasztó, körmét rágó, beesett arcú férfit. Úgy tűnt, mintha fekete, csillogó szemöldöke, akár egy marionett bábu pálcája, tartotta volna ráncos, repedezett bőrét és arcizmait. Körülötte még két másik ember alakja rajzolódott ki. A földön kuporogtak, szemük csillogása árulta el irántunk való érdeklődésüket. A kis helyiségben felerősödtek a neszek. Köröm sercegése a bőrön, krákogás, szuszogás, köhögés, szipogás. Ennyi épp elég volt ahhoz, hogy felforduljon a gyomrom. Előre lendítettem a kezem, fal után tapogatózva. Bal oldalamon, hideg, nyirkos kőhöz súrlódott tenyerem. Nekitámaszkodtam, mire apró kavicsok potyogtak le a földre. 

Velem mit sem törődve, Péter és a harmadik társam, Sárközi Miklós közelebb merészkedtek a nem túl bizalomgerjesztő ismeretlenekhez. Én a sötétben meghúzódva figyeltem az eseményeket. 

– Kik vagytok? Miért hoztak ide titeket? – dörmögte egy hang a homályban. 

Két társam pár pillanatig habozott, majd Péter adott választ. 

– Visegrád várának kapitányai vagyunk... 

– Péter! Hát te vagy az? – kurjantott fel az előzőhöz képest jóval derűsebb hangon valaki, és rögtön fel is pattant. Láthatólag Péter számára egyáltalán nem volt ismeretlen, szívélyesen üdvözölték egymást. A bajszos fickó egyidős lehetett tanítómmal. 

– Szervusz, Imre – köszöntötte őt csöndesen harmadik társam is. Úgy tűnt, hármunk közül csak én nem ismerem a férfit. 

– Miklós, hát te is ide kerültél? – mosolyodott el Imre, rövid időre csend állt be közöttük, de rögtön meg is törte. – Ezek szerint feladtátok Visegrádot Fels csapatainak. Én is feladtam Vácot. Ha őszinte akarok lenni, megtenném újra. Nem is értem, hogy mit képzel Fráter György kormányzó. Ezért bebörtönözni minket... Milyen álomvilágba ringatja magát? Mégis kiken uralkodna a királya, ha hagytuk volna meghalni az embereket? Persze, igaz, ami igaz, ellenség kezébe került az irányítás, nem tagadom, de legalább a nép életben van. Nem felelt egyikünk se. A mi esetünkben nem volt egyértelmű, hogy feladjuk a fellegvárat. Én személy szerint, elleneztem a döntést. 

– És azokkal mi van? – szólaltam meg mögöttük, a beesett arcú és a földön fekvő felé biccentve. 

– Á, szervusz. Téged nem ismerlek még, én Pataki Imre vagyok – mutatkozott be a férfi és felém nyújtotta kezét, de én nem mozdultam. Erre ő csak egy grimaszt vágott és folytatta: – Kérdésedre felelve, ez itt egy török – fordult a gyertya mellett kuporgó felé. – Nem beszéli a magyart, isten tudja, miért van itt, valami hadi, esetleg politikai fogoly lehet véleményem szerint. Róla szintúgy fogalmam sincs – mutatott a másik felé. – Súlyosan megsebesíthették a nyakát, mert nem tud érthetően beszélni, de mindenféle fura hangokat hallat álmában. Meg sánta is. Sok vizet egyébként nem zavarnak – tette hozzá. 

– Ahogy ezt a törököt elnézem, évek óta itt lehet – jegyezte meg Miklós. 

– Lehet mi is így végezzük – mondtam keserűen. 

Egy vaskos ajtó – melyet a jóisten erejének segítségével sem lehetett kinyitni, csak az őr kulcsával –, négy hideg, omladozó kőfal, kavicsos, homokos föld, sötétség: ebből állt a pár négyzetméteres, kis nyirkos helyiség, amin különböző rovarokkal, pókokkal, ezüstös csillogású csúszó-mászókkal osztoztunk. Úgy tíz óra együtt töltött fogság után a nyomorékkal és a törökkel, egyszerre félelem és indulat kerített hatalmába. A két szerencsétlen már régóta ott raboskodhatott, hetek, sőt, hónapok óta tengethették napjaikat összezárva, az ürülék, vizelet és izzadság keverékének szagában. Nem csoda, hogy köhögtek, vakaróztak, öklendeztek, hámlott a bőrük, meg még ki tudja mennyi minden bajuk volt. Egyértelművé vált, hogy nem maradhatunk ott. 

Felvertem társaimat a semmittevésből, beszélni kívántam velük. Imre is kapva kapott az alkalmon, pedig őt nem hívtam. De nem szóltam rá, sokat nyomott a latba, hogy igen jó barátságban volt Péterrel. Bevallom, nem fűlött a fogam az összezördüléshez tanítómmal. Leültünk körbe a cella közepén. Nem akartam húzni az időt, nyíltan belevágtam a dolgok közepébe: 

– Nagyon egyszerű dologról lenne szó. Ha nem akarunk betegek lenni aztán meghalni, mint ez a kettő, akkor minél hamarabb el kell szöknünk. 

– Drága barátom, ez minden, csak nem egyszerű – nevetett fel Imre. 

– Nem hinném, hogy barátok lennénk– förmedtem rá. – Ha nem értesz velem egyet, akkor nyugodtan telepedjél vissza a két rühes mellé. 

A férfi döbbentem meredt rám, valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy valaki ellent mondjon neki. De egy tapodtat sem mozdult. 

– Tudod András – szólt Miklósból az örök békítő és igazságkereső énje –, én egyetértek mindkettőtökkel. Nyilván mindannyian szeretnénk innen kijutni, de a helyzet az, hogy erre fikarcnyi esélyünk sincs. Az őrök segítségére természetesen nem számíthatunk, sőt ha szökési tervre gyanakszanak, még nagyobb bajba kerülhetünk. 

Pár pillanatig csak hallgattam, majd újabb ötletem támadt. 

– És az ételhozó cselédlány? Ő tudna segíteni! 

– Mindig csak a nők és a nők... ez a legnagyobb kereszted fiam – sóhajtott fel az eddig hallgató Gáspár kapitány. 

Társaim felnevettek. Ökölbe szorult a kezem. Mintha nem fogták volna fel, hogy az életünk forog kockán, hogy csak magunkra számíthatunk. Miklós látva dühömet, újra indokokat keresett. 

– Ugyan már, hiszen az a lány nem is szólhat hozzánk, kivágják a nyelvét. 

– Lehet, hogy igazatok van – hagytam rájuk. 

– Majd az Isten megsegít – tette hozzá Pataki. 

Egy éjszakán át töprengtem azon, hogy mit kellene tennem. Reggel már én is vakartam a bőröm és köhögtem. A földön feküdtem sápadt arccal, összegömbölyödve. Társaim nem szóltak semmit, néha idegesen összenéztek, vagy szánakozva rám pillantottak. Láttam rajtuk, hogy félték és csodálták tegnapi jóslatom beteljesülését. Elvonszoltam magam egy sarokba. Háttal a többieknek leültem. A sötétben tapogattam kavicsok után a földön. Egy élesebb szélűt kiválasztottam és a markomba szorítottam. A kibuggyanó vért elkentem a tenyeremen. Lentről léptek zaját véltem hallani, mire az ajtó közelébe kúsztam. Mikor megérkeztek az egyenruhások és a cseléd, újabb köhögés szakadt fel tüdőmből. 

Ijedten krákogtam: 

– Miklós! Péter! Nézzétek! – fordítottam feléjük a tenyerem. – Vért köhögök! 

Az őrök is hátrébb tántorodtak az ajtóból. 

– Vigyék innen! – pattant fel Pataki. – Vigyék egy másik cellába! Vigyék el! 

Más esetben, biztos, hogy kapott volna ez az Imre egy adag vért az arcába, most viszont áldottam fontoskodó mivoltát, hogy tovább lendítette tervemet. A két őr vonakodva kinyitotta az ajtót és belökték a cselédet. 

– Neked olyan mindegy. Fogjad, vigyed a fenti kiscellába! 

Belekaroltam és görnyedten kicsoszogtam a lánnyal. Mielőtt elnyelt volna a jobb oldali sötét folyosó, rabtársaimra pillantottam a vállam fölött. Diadalittas, metsző tekintetem láttán csodálkozó szempárok meredtek rám a félhomályban. Elnyelt a sötétség, végre felegyenesedhettem, testsúlyom ráhelyezhettem lábaimra, kinyújthattam elgémberedett tagjaimat. A cselédlány csodálkozva torpant meg. Egy távoli, tartóban álló fáklya fénye megvilágította nagy kékeszöld szemét, málnaszín ajkát, szeplős orcáját, kis füle mögé simított szőke hajtincseit. 

– Az őrök azt mondták neked mindegy. Beteg vagy? 

Némán megrázta fejét. Megnyugodtam, hogy legalább a fertőzéstől nem kell félnem. Egyéb tervem egyelőre nem volt, de eddigi célom, miszerint külön kerüljek tehetetlen társaimtól, hogy a magam ura lehessek – már ha lehet ezt mondani az adott helyzetben – beteljesült. Tovább botorkáltunk a folyosón. A következő kanyar után már nem volt világítás. A lány ismerte a járást, nem okozott neki gondot, hogy nem hagyatkozhat szeme világára a kiálló kövek között, nekem viszont annál inkább. Pár perc botladozás után újabb cellában találtam magam. Olyan volt, mint az előző, talán valamennyivel szűkösebb. Viszont itt egy pici, lőrésszerű ablak is nyílt a falon, amely a Duna egyik szakaszára nézett. Ideje volt megkedveltetnem magam a lánnyal, elvégre ő volt a kapocs köztem és külvilág között. Csakhogy sosem voltam a csábítás művészetének mestere. Belépett a rácsos ajtón, hogy letegye mellém az ételt. Lehajolt és észrevettem a nyakában egy kis, keresztet ábrázoló ezüstmedált, amint megcsillant rajta az ablakon beszűrődő fény. Ez igazán meglepett, cselédeknek nincs akkora vagyonuk, hogy akár fele ilyen drága ékszert is vegyenek. Fel is adtam az előző tervemet. Megmarkoltam a keresztet és letéptem a láncot a nyakából. A lány nyomban utána kapott, de én addigra már a hátam mögé dugtam a kezem. Mikor felfogta, hogy nem lesz képes visszaszerezni, kérdőn, felhúzott szemöldökkel nézett rám. 

– Nagyon egyszerűen visszakaphatod, ha szeretnéd. Csak mondd el, honnan szerezted. 

Fontos lehetett a nyakék számára, hiszen a szigorú következményekkel járó tiltást megszegte és megszólalt: 

– Higgyem el, hogy ennyivel beérnéd? Miért fontos neked az, hogy honnan szereztem? 

– Ne kérdezősködj. Ha elmondod, amit tudni akarok, visszakapod. 

Pár másodperc vonakodás után, újra megszólalt. 

– A kormányzó egyik rokonától. Most pedig kérem vissza! – nyújtotta kezét. 

– Ejha! Nem gondoltam volna, hogy ilyen körökben mozogsz. Tudod, mi lenne neked rossz? Ha én véletlen kikiabálnám, hogy a cselédlány a kormányzó fivérének szeretője! A szeretője egy cselédlány! Ez a cselédlány pedig pont te vagy! Mondjuk, eldugott egy hely ez, de az őröket biztos érdekelné a dolog. De várjunk, hiszen az ablak is itt van! – nevettem fel kegyetlenül tervem ecsetelése végén. 

– Mégis mi hasznod lenne neked abból, hogy aljas hazugságokat terjesztesz?! – kiáltott rám lüktető halántékkal a lány. El kell ismerni, cseléd mivoltának ellenére igen tűzrőlpattant és vonzó kis hölgy volt. 

– Ezzel önmagában semmire. Viszont megakadályozhatod, hogy mindez megtörténjen. A döntés a te kezedben van. Segítesz elszökni. Szép csöndesen kiengedsz innen, én pedig eltűnök, mint a kámfor, örökre hallgatva a titkoddal. 

A lány felsóhajtott. 

– Megteszem, amit tudok. Kérem a medált! 

– Esküdj! 

– Esküszöm. 

– Tessék. De cselekedj még ma! – kötöttem a lelkére. 

A kezébe nyomtam az ékszert, a lány elviharzott a cellából. Őszintén reméltem, hogy nem ekkor látom utoljára. Reggel zajok ébresztettek álmomból. Férfihangokat hallottam a sötétből. Nyílt a cellám ajtaja, a rút képű törököt lökték be rajta, végig terült mellettem a földön. Szörnyű látványt nyújtott, csupa szétvakart seb borította testét. 

– Milyen jó bőrben vagy! – kiáltott felém az őr. – De már nem sokáig! – vigyorgott rám és elment. 

A nap folyamán még négy másik beteget hoztak a cellámba. Én egy falnál húzódtam meg. Élt bennem a remény, hogy előbb kiszabadulok, mintsem, hogy elkapjam a betegséget. Aznap viszont ételt sem kaptunk, a lánynak nyoma sem volt. Éjszaka virrasztottam. Nem bírtam elaludni az emberek neszezése mellett. Egyszer csak közeledő sárga fényre lettem figyelmes. Mikor a rácshoz ért, a fáklya fénye mögött a cselédlány arcvonásait vettem ki. Intett, hogy menjek közelebb. 

– Holnap, mikor hozom az ebédet, elmehetsz. Nagy lesz a felfordulás a városban, beleolvadhatsz a tömegbe. Minél hamarabb, minél messzebbre kell érned, de gyalogosan könnyen elkaphatnak, ha nem vagy elég gyors. Még nem tudtam kideríteni, mivel mehetnél, de holnapra tudni fogom, ne aggódj. Viszont velük – mutatott a hátam mögött fekvő szerencsétlenekre – végezned kell, ha nem akarod, hogy zajt csapjanak az eltűnésed miatt. 

– Öljek meg öt ártatlan embert?! – sziszegtem. 

– Ki akarsz jutni innen vagy nem? Örülj neki, hogy nem életerős férfiakkal kell megküzdened. Ezek már alig élnek, egy jól irányzott rúgás a fejükre és többé fel sem ébrednek – rántotta meg vállát a lány. 

Végül némán bólintottam. 

Hajnalra halottak voltak cellatársaim. Úgy tettem, ahogy a cseléd javasolta. Lelkiismeretem azzal nyugtattam, hogy szinte már mindegy volt nekik, sőt, még segítettem is nekik megszabadulni szenvedéseiktől. Végre csend volt körülöttem, mosolyogva bóbiskoltam el, tele reménnyel, miszerint pár óra múlva szabadulok, erőt gyűjtöttem az előttem álló megpróbáltatásokhoz. Arra ébredtem, hogy iszonyúan szúr a tüdőm. Mintha egy kést forgattak volna benne. Mély hörgés tört fel mellkasomból. Vér vasas ízét éreztem kiszáradt számban. Izzadtam, homályosan láttam. Pokoli szomjúság gyötört. Fejemben gondolatok cikáztak. Nem, ez nem történhet meg! Az utolsó pillanatban, aznap, mikor kiszabadulok. Egy karnyújtásnyira tőlem a szabadság és ilyenkor bukom el. Nem érhet engem ilyen sorscsapás. Próbáltam lábra állni, de az első lépés után iszonyú szédülés fogott el, lerogytam a földre. A Nap állásából arra következtettem, hogy a cselédlány hamarosan megérkezik. Vártam és féltem a pillanatot, hiszen végre csillapíthatom egyre elviselhetetlenebb szomjúságom, viszont szégyenkezhetek majd a lány előtt, nem lesz titok, hogy megfertőződtem, kudarcot vallottam, tervem befuccsolt, pedig milyen heves büszkeséggel vágtam bele. Léptek zaja, fáklya fénye, majd ott ált az ajtónál. Máskor összefogott haja, most csapzottan keretezte sápadt arcát, mindig takaros ruhája, most gyűrött és piszkos volt. Szeméből a csalfa tűz eltűnt, tekintete kiismerhetetlenné lett. Kezében egy zöld korsót szorongatott. Belépett, a halottakra pillantott. Én a falnál kuporogtam, leguggolt mellém. Nyújtotta a korsót, de mikor el akartam venni, visszahúzta. Ekkor vettem észre a zöld mázba karcolt hajót, ami felé a lány hevesen bökött, aztán felém, végül az ajtó irányába. Nem értettem, miért nem beszél, hiszen már megtörte a fogadalmát és szólásra nyitotta ajkát előttem többször is. Felpattant, az ablakhoz ugrott és hevesen kezdett lefelé, a Dunára, majd rám és újra az ajtóra mutogatni. Bólintottam, a kezemet nyújtottam a korsóért. Visszajött és odaadta. Ajkamhoz emeltem a korsó csövét és nagy kortyokban kiittam a vizet. Legyengült testemnek ez túl megerőltetőnek bizonyult, csúnyán köhögni kezdtem. A lány riadtan fürkészte arcomat. Rázni kezdte a fejét. Lesütöttem a szemem. 

– De, sajnos igen... beteg vagyok. 

Arcán könnyek kezdtek csurogni, némán nézett rám. 

– Mi történt veled? Miért nem szólsz egy szót sem? 

Remegő kezemmel finoman felém fordítottam fejét. Farkasszemet nézett velem. Lenyomtam kicsit állát, mire kinyitotta ajkait. Vérszag áradt belőle. Nyelvének csonkja vérzett és gennyesedett. Elkaptam a kezem, hátrahőköltem, véletlen bevertem fejem a falba. Alig kaptam levegőt, nem tudtam, mit is mondhatnék. 

– Ez miattam van, ugye? Amiért beszéltél velem. 

Bólintott. Kábult agyam csekély erőre kapott és újra dolgozni kezdett. 

– Akkor tudják, hogy el akarok szökni? 

Bólintott. Kezét körkörösen mozgatta, jelezve, hogy gondolkozzam tovább. 

– Viszont nem tudják, hogy most itt vagy, ugye? Már megint tilosban jársz?! 

Megint csak bólintott. Ekkor már én is sírtam. Magamhoz húztam és egymás karjai közt szántuk, hogy milyen 

sors jutott nekünk. 

– Édes istenem... Minden hiába volt. Miattam történt minden. Én nem tudok hajón 

elszökni, lábra állni se vagyok képes. 

A nagy kesergés közepette észre se vettük, hogy két őr jelent meg. 

– Már megint itt vagy, te szajha! Gondolni való volt. Ez volt az utolsó, ma már tényleg 

megdöglesz – fröcsögte az alacsonyabb. 

A lány rémülten térdelt mellettem, nagy szemeivel segítségért könyörögve pislogott rám. Tehetetlenül néztem vissza. Mikor mellé léptek az egyenruhások, a karomba kapaszkodott. Egy súlyos ütéssel lecsapták kezét rólam. Felkapták a lányt, és két vállánál megragadva kivonszolták az ajtón. Semmit sem tudtam tenni, négykézláb kúsztam a földön utánuk. – Micsoda védelmező kapitány! – köpött elém az őr. – Szép kis pár voltatok pedig, mondhatom! 

Hogy mondandója hatását megtoldja, arcul ütötte a lányt. Minden erőmet összegyűjtve ráüvöltöttem a két egyenruhásra: 

– A pokolban fogtok elégni! 

Erre felröhögtek. 

– Akárcsak ti! De még ma találkoztok ott, ahogy elnézlek téged. 

Nem válaszoltam, csak megalázottan néztem a lányra, aki miattam vesztette el mindenét. Elvezették az őrök, még utoljára, hátrapillantott rám, tekintete tele volt fájdalommal és szánalommal. Aztán elnyelte őket a sötétség... 

Míg az utolsó napsugár el nem kúszott az ablakrácsok között, a mellettem álló korsót bámultam. Szinte láttam, amint a cselédlány türelmetlen mozdulatokkal karcolja bele a hajót. Felmerült bennem, hogy vajon félt attól, hogy kifecsegem a titkát és csak azért akart segíteni még az után is, hogy kivágták a nyelvét, vagy jó szívének, nagylelkűségének köszönhető a próbálkozás. Választ soha nem kaptam kérdésemre. Végighúztam ujjam a sebtében felvésett hajón. A kis lőrésszerű ablakhoz kúsztam, és néztem a Duna tajtékzó, feketéllő vizét. A Nap lenyugodni készült, a szürkés, vattaszerű felhők mögé bújt, amik zivatar jövetelét jelezték. Egy kereskedő hajót láttam úszni a fodrozódó vízen. Elképzeltem, ahogy megbújok a gyümölcsös ládák között, hideg szél fúj, és a szabadság érzése átjárja minden porcikámat, szívem pedig hálával telik meg a cselédlány iránt. Ehelyett lefeküdtem a földre, az ablak alá. Nem messze tőlem egy bűzlő test hevert, kezemben pihent a korsó, melyen utolsó elbukott reményem díszelgett. 

A lányra gondoltam, akit alávaló módon megfenyegettem, aki miattam vesztette el az összes jogát. Felvillant a kép, amint halálos rúgást mérek az egyik ártatlanra. Öt embert öltem meg önzésből, mindezt hiába. Elhessegettem a gondolatot, újra azzal nyugtatva magam, hogy talán segítettem rajtuk. Eszembe jutott két társam, akik rács mögött ugyan, és Pataki társaságában, de viszonylag egészségesen tengethették napjaikat. 

Megfakult hitem az Úrban, amiért így elárult és elhagyott engem. 

Kiláttam az ég egy apró darabkájára, vihar tombolt, pokolian dörgött, villámok tarkították, futották be a sötét éjszakát. Ömlött a víz a felhőkből, én már kiszáradtam, hát sírt helyettem a mennybolt. 

Történelmi háttér: 1540-ben a váradi békét megszegve, konfliktus alakult ki a Habsburg- családba született Ferdinánd, és az előző királynak, Jánosnak híve, Fráter György között a trónutódlás ügyében. Ferdinánd Fels Lénárdot és csapatait küldte, hogy elfoglalják Budát, Visegrádot és Vácot. Utóbbi kettőt sikerült is bevenni, mert a várkapitányok feladták várukat. A meghátráló őrség Budára vonult, ahol Fráter György az árulókat bebörtönözte. Nem tudhatjuk, hogy mi lett a kapitányok sorsa. Ha nem pusztultak el a nyirkos cellákban, 1541- ben, vagyis egy évvel később kiszabadulhattak, ugyanis a törökök ekkor elfoglalták Budát, és az összes rabot elengedték. A három kapitány fogságáról egy később fellelt, sziklafelirat is tanúskodik: „Te, aki ezt az írást látod, tudd meg, hogy Visegrád bevételéért három kapitány bűnhődött itt.” („TV QVI НЕС SCRIPTA CERNIS NOVERIS OB ACCEPTVM WISEGRAD TRES CAPITANEOS HIC FVISSE PVNITOS”) 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8015158774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.