Olvass!

KönyvesBlog

Boronkai Gáspár: Az utolsó bábu

2019. szeptember 24. .konyvesblog.

Várnegyed a föld alól – 10 év régészeti kutatásai a Budai Várban című kiállításához kapcsolódóan még tavasszal mese-és novellaíró pályázatot hirdetett Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum. A gyerekek két korosztályi kategóriában pályázhattak és több kiállítási tárgy közül választhattak (volt köztük női alakos bicska és gyertyakoppantó is), ezek köré szőtték történeteiket. A pályázat lezárult (a zsűri idén Kiss Noémi volt), mi pedig itt, a Könyvesblogon megmutatjuk a legjobbakat. A 14-18 éves korosztályban megosztott harmadik helyet szerzett Boronkai Gáspár Az utolsó bábu című írásával. 

Boronkai Gáspár: Az utolsó bábu 

Mátyás tagjai sajogtak. Öt napot lovagoltak, megállás nélkül, hogy eljussanak Prágából Budára, mielőtt nagy bajba keverednek. Öt napot lovagoltak, és egy percet se pihenhetett. Mihelyt a várhoz értek, besietett a lakosztályában található dolgozó szobába, és nekilátott leveleket írni. Mielőtt a tollat a tintába mártotta volna, kinyitotta a szekrényt, ami az asztala mellett állt. Senkinek nem volt ehhez kulcsa, csak neki. Egyszerű volt, semmi díszítés, csak a sima fa. De a tartalma, aranyat ért. Mátyás minden terve, és ötlete, minden személyes holmija itt volt. Most egy súlyos, fekete táblát vett elő. Lefektette az asztalra, lefújta róla a port, ezzel felfedte a fehér vonalakat, amik bele voltak karcolva. Ezek után bábukat vett elő. Lapos, csontból faragott, négyzetes, vonalakkal, és lyukakkal díszített figurák voltak. Elhelyezte őket a táblán, két oldalra, egyik oldalon jóval kevesebb volt. 

Írni kezdett. Levelet levél után, különböző főurak, és főpapoknak címezve, mindegyiket mihelyt megírta, egy szolgával rögtön el is küldte. Meghívókat küldött, azoknak kik Budán tartózkodtak, lakomát rendezett aznap este. "Elárultak". Ez járt a fejében folyamatosan. "Elárultak, és én meghívom őket a házamba". "Megvendégelem őket, nyájasan beszélek velük, dicsérem őket, és díjazom őket hűségükért". Gúnyos mosoly ült az ajkán, cinikusan csillogott a szeme. Összetört, és dühös volt. A legjobb barátai, a bizalmasai, mind csatlakoztak a lázadáshoz. Tudta mit kell tennie, és tudta, hogy meg fogja tenni. Meg fogja állítani a lázadókat, és meg fogja őrizni hatalmát. 

Kopogtattak. 

- Tessék! 

- Uram! A lakomáról szeretnék kérdezni. Szabad? 

- Mondjad - Mátyás figyelme már most elkalandozott. István, a főszakács, rendes ember volt, de most fontosabb ügyei is voltak, mint a fogások sorrendje, és a borok felszolgálásának menete. A szeme önkéntelenül is a táblára tévedt. A bábukat nézte. 

A jobb oldalon, a nagy kupac közepén kettő különleges figura állt. Egyik fekete, és dísztelen, a másik fehér, kettős vonaldísszel, és öt darab fúrt lyukkal. Ha ezekre nézett, elöntötte a méreg. "Bontja a szent lobogót, viszi Mátyás a török ellen; Rajta, segítsétek mind, egek istenei". "Te mondtad valaha e szavakat, és most te vagy a török. Mi történt, mi okozta e változást, senki se mondhatja meg. 

Már sötét volt, a szél visítva süvöltött a vár falainak kövei közt. A király sietve távozott a díszteremből, otthagyta a lakomát. A szobájába érve megnyugodva ült le. Leoldotta díszes köpenyét, és a földre dobta. Máris jobban érezte magát. Lent a teremben zaj volt, fülledt levegő, és részeg árulók. Itt csend, nyugalom, és magány. Odanyúlt a táblához, és áthúzott három bábut a jobb oldalról a balra. "Újlaki Miklós Bosznia királya". Gúnyosan nevetve köpött egyet. Megérte, hisz egy erős támogatót szerzett. 

De szörnyű volt, hisz a barátja volt az, akit egy koronával kellett lekenyereznie, hogy ne lázadjon ellene. A többi úr, azok a talpnyalók, mind hajlongva köszönték az ajándékokat, Miklós legalább értette a szabályokat, és tudta mire megy ki a játék. A bolondok mind elhitték, hogy ő nem is tud semmiről. Azt hitték, hogy csak bízik bennük, és nem is feltételezi róluk, hogy elárulnák. Ám az esélyek kezdtek egyenlőbbek, lenni. Újlaki, Kinizsi, Beckensloer, Országh Mihály, az egyik Laki Thuz fivér már az ő oldalán állt. Sose tudta melyik melyik. 

Órákkal később, még mindig az asztalánál ült, és a táblát bámulta. Csendes léptek zavarták meg. 

- Kedvesem? 

- Borbála! Jó téged látni. Felüdülést hozol ezekben a nyugtalan órákban. 

- Gondterheltnek tűnsz. Mi baj van? 

- Jól tudod mi a baj. Nem bírok ezzel élni, a legközelebbi barátaim árulnak el! Már senkiben sem bízhatok. 

- Bennem bízhatsz. 

Mátyás szelíden rámosolygott szeretőjére. 

- Hagyd most a politikát, itt vagyok én neked. - Súgta a nő, és odabújt Mátyás ölébe. 

Az éjszaka közepén Mátyás felébredt. Csatakos volt a verítéktől, a szíve őrülten kalapált. Halkan kimászott a baldachinos ágyból, nehogy felébredjen Borbála. Magára öltött egy köpenyt, és ahogy volt, mezítláb, átment a dolgozó szobájába. Gyertyafénynél, nyitott ablakon befúvó nyári szellővel, órákig gondolkozott, és leveleket írt. Tologatta a bábukat, mormogott magában, s néha dühösen majdnem az asztalra csapott, csak a mellette lévő szobában alvó kedvese miatt nem tette. Az ország, és a hatalma bajban volt. Ilyenkor nem tudott aludni. Hajnal volt már, amikor a szemhéja olyan nehéz volt, hogy alig bírta fent tartani. Az asztalra hajtotta a fejét, és hogy a megerőltetés miatt, vagy más okból kifolyólag, nem lehet tudni, de szeméből ritka könnycsepp gördült. 

Ősz volt, kellemes idő, és vihar előtti csendhez hasonló nyugalom. Mátyás éppen Budán tartózkodott, és a fejleményeket várta. A tábla még mindig az asztalán állt, nem engedte senkinek, hogy hozzáérjen. 

Hirtelen felbolydult az egész udvar. Lovasok vágtattak be a kapun, lengyel zászlót lobogtatva. Rögtön a király elé vezették őket. 

- Hunyadi Mátyás! A magyar trón jogtalan birtoklója! Kázmér király a Jagelló család fia, e levelet küldi. 

A király sietve odalépett, és kikapta a levelet a küldönc kezéből. Az gőgösen nézett rá, miközben ő letépte a sasos pecsétet. 

- Én Kázmér, Magyarország jogos, és minden népek által támogatott, és szeretett ura, azonnali hatállyal követelem a Szent Koronát nékem átnyújtani, és az uralkodás összes jogát... 

Mátyás elnevette magát, a levelet az asztalra dobta. 

- Mondd meg a fiúnak, hogy tanulja meg ki nevezheti magát királynak, és ki nem. 

A küldönc szája megremegett, de nem szólt semmit. Nem mert. A király megfordult, egy mély levegőt vett, és úgy szólt: 

- Az országaink hadban állnak. 

A lengyel agya azon járt, miközben gyorsan szedte a palota lépcsőit, hogy hogyan lehet egy ily hatalmas ember valaki, ha egy parasztoknak való, bábutologatós játékkal játszik. Eközben a király a szekrényében nyúlt, és nagy gonddal elővette, az egyetlen, eddig hiányzó darabot, az aranyra festett, koronával díszített csontbábut. 

Azonnal hívatta az írnokot, a futárokat készenléti állapotba helyezte. Leveleket íratott, az ország főurainak, akik Kázmér tudásával ellentétben, már nagyrészt Mátyás oldalán álltak. Miután ezzel végeztek hívatta azokat, akik éppen Budán tartózkodtak. Először Szapolyait. 

- Uram, készen állok a szolgálatára! 

- Imre, fontos feladatom van számodra. Csupor Miklóssal Kassára fogsz lovagolni. Nem támadsz, nem mozdulsz, megvárod, míg Kázmér odaér. Onnan majd követed árnyékként. Időnként csapatok fognak csatlakozni hozzátok, de ne feledd, a fontos az, hogy ne onts egy csepp vért se. 

- Értem uram. 

De nem értette. Össze volt zavarodva, amikor elhagyta a királyi lakosztályt, és valamiért nem tudta kiverni a fejéből azt a nagy fekete táblát, és a különböző bábukat rajta. 

Ezek után Országh Mihályt hívatta. A sok címe, és nagy hatalma mellet, jó barát is volt. Hosszasan beszéltek a hadi stratégiáról, és a politikai lépésekről, és a nádor jó tanácsosnak bizonyult. Ám Mátyás még jobb volt, és a tábla, amin a bábukat folyton tologatta, mintha valami természetfölötti erőt kölcsönzött volna neki, annyira hatásos volt. És Mihály, mint egy jó ajtónállómesterhez illik, dicsérte a királyát. 

- Szüntelenül dicsérsz, egy sorba helyezve a régi királyokkal: füllentsz, hallani mégis öröm. 

Országh felnevetett. De hamar elfojtotta, és komolyra fordította a hangulatot. 

- Janus, Janus. Miért tette ezt? Hát mindene megvolt. Az ország virágzott! 

- "S ha talán én lehetek Mátyás zászlója s címere éke, Több lesz mindennél és becsesebb ez a kegy." Ezt mondta! Ezt ő mondta, Mihály! Erre elárul egy pár év múlva. Azt hittem bízhatok benne, azt hittem a barátom. Mátyás meredten nézett a távolba. 

Mikor Országh elment, a király átrendezte a táblát. Már egész máshogy festett a helyzet, mint amikor idén először elővette. A szája mosolyra húzódott, ám ez mocskos öröm volt, és ezt ő is tudta. 

Böjt volt, és Mátyás alig fejezte be a vizát, már a szobájában ült, az ujjai közt egy tollat forgatva idegesen. Mióta Prágában megkapta a híreket, és haza lovagolt, nem tudott nyugodtan aludni. Pedig az már majdnem egy éve volt, és már korántsem volt olyan rossz a helyzet. Az őszi hadműveletek sikeresek voltak, Kázmért elűzték, szinte vérontás nélkül, és a támogatóik vagy fogságban voltak, vagy messze menekültek. De Mátyásnak volt oka bosszúságra, és dühre. Vitéz, és Janus Pannonius is szervezkedett, ám amíg az előbbit az életének legnagyobb ellensége, Beckensloer János tartotta fogva, az utóbbi menekült, és lázított. A király szörnyű kedvében volt. A személyzet alig mert kopogtatni, senki sem látogatta, csak az ételt hozták be neki reggel, délben, este, máskor senki se látta. Egész nap az asztalnál ült, és a táblát nézte. Már csak egy bábu volt. Fehér, négyzetes alapú, kettős vonalazással, és öt lyukkal. Janus Pannonius. "Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában, Hősi halálotokat versbe ki szedje vajjon?". 

Mátyás dühös volt rá, halálát kívánta, de nem tudta kiverni ezeket a verssorokat a fejéből. Az őrületbe kergették a gondolatai. Hisz az árulók hajdani barátok voltak, s okaik voltak, hogy lázadjanak. Mindig bízott magában, és hitte, hogy a jót cselekszi, senki sem változtathatta meg a véleményét, de most mégis félt, mi van, ha igazuk volt. Ám ezeket a gondolatokat elhessegette. Legutóbbi értesülései szerint Janus Zágráb felé menekült, miután Pécsi szervezkedései sikertelennek bizonyultak. Nem tudta hol járhat, de tudta, nem menekülhet. Egyszer utoléri majd az igazság valaki által. 

Kopogtattak. Újlaki volt az, Bosznia királya. 

- Uram. - hajolt meg. 

- Újlaki Miklós, üdvözlöm. Fontos dolgokat kell megbeszélnünk. 

- Két király egymás között csak fontos dologról beszélhet, ugye? - Mosolyogva mondta ezt, mintha viccelne, de mindenki tudta, hogy mióta megkapta e címet, egyfolytában szóba hozta, és mindenkinek felvágott vele. Mátyás utálta ezt. 

- Tehát, tisztelt uram... 

Hirtelen kopogtatás zavarta meg őket. 

- Tessék? 

Egy futár jött be, zihált, nagyon kimerültnek látszott. 

- Őfelsége, Uram, Janus Pannonius Medveváron betegségben három napja elhunyt. Hoztuk a hírt mihelyt tudtuk. 

Mátyás megdermedt. Újlaki épp szólni akart, amikor a király szigorú szemekkel rájuk nézett, és elordította magát. 

- Kifelé! Menjenek ki a teremből! 

Azok ijedten, és kissé sértetten siettek ki. 

Mátyás leroskadt a székébe. Felemelte az utolsó bábut. Megforgatta a kezében, tekintete meglágyult, és elérzékenyült. Egy kedves barát volt. Egy nagy költő. Egy áruló. Arca megkeményedett, megtörölte szemét, és felállt. 

"Fölfalja a biztos sír a halandót, és a szegény testből úgyis elillan a lét. Hogyha csupán vesztünkre ragyognak a csillagok: inkább egyszínű, puszta maradt volna az éteri táj." 

A bábut eldobta, hogy az beguruljon valami láda alá, és soha se lássa többé, szívét bezárta, és örökre kitörölte a költő emlékét. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8615158788

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.