Olvass!

KönyvesBlog

Snowden: Az amerikai kormány nem akarja, hogy az emberek elolvassák ezt a könyvet

2019. szeptember 24. .konyvesblog.

(Kép forrása)

Edward Snowden a világ leghíresebb kiszivárogtatója, aki először hívta fel a figyelmet egy globális megfigyelési rendszer kiépítésére. Az egykori amerikai hírszerző egy most megjelent könyvben (Rendszerhiba) mesél az életéről , arról, miként működött közre a rendszer kiépítésében és miért jutott el mégis arra a pontra, hogy szerepét nyilvánosan is vállalja. 

Edward Snowden: Rendszerhiba

Fordította: Tomori Gábor, 21. Század Kiadó, 2019, 438 oldal, 4490 HUF

 

A könyv miatt – melyből korábban mi is hoztunk le egy részletet – Snowdent azóta beperelte az amerikai igazságügy-minisztérium, mivel a megjelenés előtt nem mutatta be a kéziratot a hírszerzésnek, és ezzel megszegte titoktartási szerződését. Mindezek után Snowden a Twitteren arra bátorította a követőit, hogy már csak ezért is vegyék meg a kötetet:

Az amerikai kormány nem akarja, hogy az emberek elolvassák ezt a könyvet. 

Snowden szerint kevés dolog teszi hitelesebbé teszi könyve tartalmát, mint ez a per. Egyik Twitter-üzenetében azt írta, hogy könyve kiadóinak világszerte az volna a legjobb reklám, ha felmatricáznák a könyv borítóját ezzel a szöveggel: az amerikai kormány dühödten tiltakozik az itt olvasható tartalom ellen. Hozzátette:

Azt hiszem, életemben nem láttam még olyan könyvet, amely az NSA és a CIA megítélése szerint egyaránt túl veszélyes ahhoz, hogy elolvassuk.

A kötetből most mutatunk még egy részletet, egy olyan szerkesztett beleolvasót, amely ilyen formán nem található meg a kötetben, viszont azt mutatja meg, hogyan élte meg Snowden a szeptember 11-i terrortámadásokat ,és kiderül belőle az is, hogy 9/11 után miért jelentkezett a hadseregbe:

Így lett belőlem szabadúszó: elkezdtem weboldaltervezőként dolgozni a lánynak, akivel órán ismerkedtem meg. Mae persze fizethetett volna nekem szép mosolyokkal – mert le voltam taglózva, annyira belehabarodtam. És bár nem sikerült ezt igazán jól palástolnom, azt hiszem, Mae nem bánta, mert soha nem csúsztam ki a határidőből, és a legapróbb alkalmat is igyekeztem kihasználni, hogy szívességet tegyek neki. Ráadásul gyorsan tanultam. Egy kétfős cégben az embernek képesnek kell lennie mindent megcsinálni. Bár én képes voltam rá, és intéztem is a Squirreling Industries ügyeit bárhol – végső soron ez a lényege az online végzett munkának –, Mae jobban szerette, ha bejárok az irodába, mármint hozzá, egy kétszintes házba, ahol a férjével lakott, egy szerencsés és okos férfival, akit Normnak fogok nevezni.

Igen, Mae férjnél volt. Sőt, a ház, ahol Normmal lakott, a támaszpont területén, Fort Meade délnyugati szélén állt, ahol Norm a légierő NSA-hez rendelt nyelvészeként dolgozott. Nem tudom megmondani, legális-e céget működtetni otthon, ha az ember szövetségi tulajdonban lévő ingatlanban vagy katonai létesítmény területén lakik — a marylandi Fort Meade ad otthont többek között a Nemzetbiztonsági Hivatalnak, a Központi Biztonsági Szolgálatnak, az Egyesült Államok kibernetikai parancsnokságának és a Védelmi Információs Rendszerek Ügynökségnek —, de tizenéves voltam, fülig szerelmes egy férjes asszonyba, aki egyszersmind a főnököm volt, és éppenséggel eszembe se jutott a jogszerűséget illetően akadékoskodni.

Ma már ez szinte elképzelhetetlen, de Fort Meade akkoriban szinte bárki által megközelíthető volt. Nem volt tele a környék sorompókkal, torlaszokkal és szögesdrót övezte ellenőrző pontokkal. Simán behajthattam a ’92-es Civicemmel a világ legtitkosabb hírszerző ügynökségének helyet adó katonai támaszpont területére, lehúzott ablakkal, bömbölő rádióval, anélkül hogy meg Kellett volna állnom egy kapunál igazolványt felmutatni. 

A hozzávetőleg két év alatt, amíg a feleségének dolgoztam, hébe-hóba futottam össze Normmal, és mindent egybevéve mindig nagyon kedves és szívélyes volt irántam. Eleinte feltételeztem, hogy nem tudja, mennyire odavagyok Mae-ért, vagy annyira esélytelennek tart csábítóként, hogy nem bánja, ha kettesben maradok a feleségével. De egyik nap, amikor véletlenül elmentünk egymás mellett – ő távozott, én érkeztem –, udvariasan megemlítette, hogy tart egy pisztolyt az éjjeliszekrényében.

Mivel törlesztenem kellett a tandíjamra felvett hitelt, immár gyakorlatibb okom is volt, hogy Mae-vel töltsem az időt: a pénz. Megkértem, hogy alkalmazzon hosszabb munkaidőben. Beleegyezett, és arra kért, kezdjek reggel kilencre járni. Ez képtelenül korai időpont volt, főleg egy szabadúszónak, azért késtem el egy kedd reggel.

A 32-es úton repesztettem, szépségesen derűs, Microsoft-kék ég alatt, próbálva ügyelni rá, hogy ne kapcsoljanak le gyorshajtásért. Egy kis szerencsével kevéssel fél tíz előtt érkeztem volna Mae-hez, és – a leeresztett ablak mellett, miközben a kezem alatt süvített a menetszél – olybá tűnt, hogy szerencsés napnak nézek elébe. Betelefonálós műsor volt a rádióban, és vártam a közlekedési híreket, amikor bemondták, hogy New York Cityben repülőszerencsétlenség történt.

Mae ajtót nyitott, és felmentem utána a homályos előtérből a lépcsőn a hálószobájuk melletti szűkös irodába. Nem volt benne sok minden: csak a két íróasztalunk egymás mellett, egy rajzolóasztal Mae-nek és egy kalitka a cukormókusainak. Éppen megnyitottam a projekt fájljait, amikor megcsörrent a telefon.

Mae felvette. – Micsoda? Tényleg?

Mivel nagyon közel ültünk egymáshoz, hallottam a férje hangját. És az volt a benyomásom, hogy ordít.

Mae arckifejezése riadalmat tükrözött, és letöltött egy híroldalt a számítógépén. Mae ezt mondta: – Oké. Hú. Oké – és letette. Felém fordult: – Éppen az előbb csapódott be egy második gép a másik toronyba. Norm szerint le fogják zárni a támaszpontot.

– Mármint a kapukat? – kérdeztem. – Komolyan?

– Norm azt mondja, haza kell menned. Nem szeretné, hogy itt ragadj.

Felsóhajtottam, és mentettem a munkát, amit alig kezdtem el. Éppen amikor felkeltem, hogy induljak, ismét megcsörrent a telefon, és ezúttal még rövidebb volt a beszélgetés. Mae elsápadt. – Ezt nem fogod elhinni.

Pokoli felfordulás, káosz: ezek a terror legősibb formái. Amíg élek, emlékezni fogok a hazaútra, ahogy a Canine Roadon – haladtam, a Pentagon ellen intézett támadás után. Téboly ömlött ki az ügynökség fekete üvegtornyaiból, ordítozás áradata, csörgő mobiltelefonok és az indulás közben megfaroló autók, amelyek igyekeztek kijutni a parkolóból az útra. Az amerikai történelem legsúlyosabb terrortámadásának pillanatában az NSA – az amerikai hírszerzésen belüli legfontosabb, jelhírszerzéssel foglalkozó ügynökség – állományában dolgozók ezrével hagyták ott a parancsnokságot, én pedig sodródtam az áradattal.

Miután kijutottam az útra, megpróbáltam fél kézzel kormányozni, miközben a másikkal gombokat nyomogattam, összevissza hívogatva a hozzátartozóimat. Végül sikerült kapcsolatba lépnem anyámmal.

Megijesztett a hangja, és hirtelen a világon semmi más nem számított, csak hogy megnyugtassam. – Jól vagyok. Hazafelé tartok a főparancsnokságról – mondtam. Apám a parti őrség parancsnokságán volt, amikor a gépek becsapódtak a tornyokba, és három tiszttársával együtt eljöttek a Műveleti Igazgatóságon lévő irodáikból, hogy keressenek egy tárgyalószobát, ahol van tévé, és nézhetik a híradásokat. Egy fiatal tiszt elrohant mellettük a folyosón, mondván: „Az előbb bombázták a Pentagont.” Apám a fal teljes hosszában húzódó ablakhoz iramodott, ahonnan kilátás nyílt a Potomac túlpartján lévő Pentagon épületének egy részére és a sűrűn gomolygó fekete füstfelhőkre.

Minél többször mesélte el apám ezt az emlékét, annál kíváncsibbá tett engem a mondat: „Az előbb bombázták a Pentagont.” Emlékszem, valahányszor ezt mondta, felötlött bennem a kérdés: „Kik?” Ki a mondat alanya?

Amerika azonnal felosztotta a világot „Mi”-re és „Ők”-re, és mindenki azonnal vagy „Velünk”, vagy „Ellenünk” volt, ahogy Bush elnök oly emlékezetesen megjegyezte, miközben még füstölögtek a romok. Az emberek új amerikai zászlókat tűztek ki, mintegy demonstrálandó az állásfoglalásukat. Piros-fehér-kék papírpoharakat gyűjtöttek, és minden út minden felüljárójának minden korlátján minden láncszembe bedugták őket anyám és apám otthona között, efféle szlogeneket rakva ki belőlük: ÖSSZETARTUNK, és SOSEM HAGYJUK CSERBEN EGYMÁST.

Én időnként eljártam egy lőtérre, és a régi célpontok, a koncentrikus körök és a lapos emberalakok mellett immár akadtak arab burnuszt viselő férfi képmások is. Puskákra, amelyek évekig a tárolóvitrinek poros üvege mögött árválkodtak, most kikerült az „ELADVA” címke. Sorban álltak továbbá az amerikaiak, hogy mobiltelefont vásároljanak, remélve, hogy így előre figyelmeztetést kapnak a következő támadást illetően, vagy legalább képesek lesznek búcsúzkodni egy eltérített repülőgépen.

Szeptember 12-e az első napja volt egy új korszaknak, amellyel Amerika egységes eltökéltséggel nézett szembe, erőt merítve az újjáéledő patriotizmus érzéséből, valamint a világ jóakaratából és együttérzéséből. Visszatekintve, a hazám nagyon sok mindent kezdhetett volna ezzel a lehetőséggel. Megtehette volna, hogy nem olyan teológiai jelenségként kezeli a terrort, amilyen szerepet az előidézői szántak neki, hanem bűncselekményként, ami volt. Felhasználhatta volna a szolidaritás eme ritka pillanatát arra, hogy megerősítse a demokratikus értékeket, és rugalmasságot gyakoroljon az immár összefüggő globális nyilvánosságban.

Ehelyett hadba vonult.

Semmi mást nem bántam meg életemben annyira, mint hogy reflexszerűen, kétely nélkül támogattam ezt a döntést. Dühös voltam, igen, de ez csak a kezdete volt egy folyamatnak, amelyben a szívem teljes vereséget mért a józan ítélőképességemre. Tényként fogadtam el a média által elém tálalt összes állítást, és úgy ismételgettem őket, mintha fizetést kapnék érte. Felszabadító akartam lenni. Fel akartam szabadítani az elnyomottakat. Magamévá tettem az állam érdekében koholt állításokat, melyeket felindultságomban összekevertem az ország érdekével. Olybá tűnt, mintha az addigi személyes meggyőződésem összeomlott volna – az intézményellenes hacker-ethosz, amelyet online csepegtettek belém, és az apolitikus hazafiság, amelyet a szüleimtől örököltem, egyaránt törlődött a rendszeremből –, és a bosszú készséges eszközeként lettem újrabootolva. A megalázottság legkeservesebb része abból a felismerésből fakad, milyen könnyen ment ez az átalakulás, és milyen készségesen fogadtam.

Azt hiszem, része akartam lenni valaminek. 9/11 előtt ambivalens érzésekkel viseltettem a szolgálat iránt, mert értelmetlennek tűnt, vagy egyszerűen csak unalmasnak. Az ország, amelyben felnőttem, az egyetlen globális szuperhatalom volt, és úgy tűnt – legalábbis nekem vagy a hozzám hasonlóknak –, hogy minden jól el van rendezve. Nem akadtak új, meghódításra váró határvidékek vagy megoldásra váró nagy társadalmi problémák, legfeljebb a neten. 9/11 mindezt megváltoztatta. Most volt miért harcolni.

A választási lehetőségeim azonban elborzasztottak. Úgy gondoltam, én legjobban egy számítógép mögött tudnám szolgálni a hazámat, de egy normális IT-állás túl kényelmesnek és biztonságosnak tűnt. Reméltem, hogy olyasvalamit csinálhatok, mint a mozi- vagy tévéfilmekben – azokban a jelenetekben, amikor vírusra figyelmeztető indikátorpanelek alkotta díszletek között a hacker ellenséges hackerek után kutat, hogy keresztülhúzza a terveiket. Balszerencsémre az ilyesmivel foglalkozó legfontosabb ügynökségek – az NSA, a CIA – felvételi követelményeit fél évszázaddal korábban írták, és gyakran mereven ragaszkodtak hagyományos egyetemi végzettséghez, ami azt jelentette, hogy bár az informatikai iparágban a főiskola és az MCSE bizonyítvány elfogadhatónak minősült, a kormány számára nem volt elég. De minél többet olvastam a neten, annál inkább rájöttem, hogy a 9/11 utáni világ a kivételek világa. Az ügynökségek olyan nagyra növekedtek, és olyan gyorsan, kiváltképp műszaki oldalon, hogy a hadsereg veteránjai esetében olykor nem igényelték a szükséges végzettség meglétét. Ekkor döntöttem úgy, hogy a hadsereghez jelentkezem felvételre, amelynek vezetését az én parti őrséghez kötődő családom egyik-másik tagja mindig is a bolond nagybácsiknak tekintette az amerikai haderőn belül.

Anyám napokig sírt, miután közöltem vele. Több eszem volt annál, hogy apámmal közöljem, aki hipotetikus beszélgetések során már nagyon világossá tette, hogy ott elvesztegetem az informatikai tehetségemet. Húszéves voltam; tudtam, mit csinálok.

Az indulásom napján írtam apámnak egy levelet – kézzel, nem géppel –, amiben elmagyaráztam a döntésemet, és becsúsztattam a lakása bejárati ajtaja alatt. Egy kijelentéssel fejeztem be, amitől még most is megrándul az arcom. „Bocs, apa – írtam –, de ez fontos a személyes fejlődésem szempontjából.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6515160682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.