Olvass!

KönyvesBlog

Egy sorozatgyilkos, aki kis gesztenyeemberrel üzen a nyomozóknak

2019. szeptember 25. .konyvesblog.

gesztenye.jpg

Koppenhága külvárosban egy csendes októberi reggel a rendőrség egy fiatal, egyedülálló anya holttestére bukkan, akit brutálisan meggyilkoltak és megcsonkítottak: a nőnek levágták az egyik kezét, és a feje fölé egy kis gesztenyéből készült babát lógattak. 

Soren Sveistrup,: A gesztenyeember

Fordította: Sulyok Viktória, Partvonal Könyvkiadó, 2019, 456 oldal, 3999 HUF

 

Az ügyet Naia Thulin, az ambiciózus fiatal detektív kapja. A partnere Mark Hess, a lelkileg kiégett nyomozó, akit nemrég rúgtak ki az Europolból. A nyomozók felfigyelnek a titokzatos, gesztenyéből készült figurára, ami elvezeti őket egy korábban eltűnt személyhez: a megtalált holttest Rosa Hartung politikusnő tizenkét éves lánya. De a Hartung-ügyet már rég lezárták, a mentálisan beteg férfi, aki anno bevallotta a gyilkosságát, már rács mögött van.

Ám nem sokkal ezután egy másik nőt is meggyilkolnak, és a gyilkosság helyszínén ismét felbukkan a kis gesztenyeember. Thulin és Hess gyanítja, hogy kapcsolat van a Hartung-ügy és a meggyilkolt nők között. De mi lehet az? Nincs sok ideje a nyomozóknak, Thulin és Hess gyakorlatilag versenyt fut az idővel, mert egyre valószínűbb, hogy sorozatgyilkosról van szó, aki korántsem fejezte be ámokfutását...

Olvass bele: 

1989. október 31., kedd

1.

Sárga és vörös levelek szállingóztak lassan a napfényben a nedves aszfalt felé, amely sötét, tükörsima folyóként haladt keresztül az erdőn. Amint a fehér rendőrautó elszáguldott mellettük, vad táncba kezdtek, de végül földet értek, és mozdulatlanul feküdtek korábban lehullott társaikon.

Marius Larsen levette a lábát a gázról, hogy lassabban vegye be a kanyart, és közben feljegyezte agya egyik szegletébe, hogy jeleznie kell a közútfenntartóknak, hogy el kell takarítaniuk a leveleket. Ha nem tisztítják meg az utat, csúszóssá válhat, és emberéleteket veszélyeztethet. Hányszor kell még emiatt telefonálnia? Minden évben ugyanaz a nóta. Marius negyvenegy éve dolgozott rendőrként, tizenhét éve nevezték ki rendőrfőnöknek, és nem telt el úgy ősz, hogy ne kellett volna a levelek eltakarításáért könyörögnie. Ma mindenesetre nem lesz rá ideje, mert fontos beszélgetés vár rá.

Ingerülten próbálta beállítani az autó rádióját, de nem találta, amit keresett. Mindenhol Gorbacsovról és Reaganről beszéltek, és a berlini fal leomlásáról találgattak. Bármelyik pillanatban eljöhet, jósolták. Úgy vélték, új korszak köszönthet be.

Marius tisztában volt azzal, hogy már nem tudja sokáig halasztgatni a beszélgetést, de képtelen volt összeszedni magát. Már csak egy hét volt hátra a nyugdíjazásáig, szóval itt az ideje, hogy a felesége szemébe nézzen, és bevallja az igazságot. Hogy nem tud lemondani a munkájáról. Már el is kezdte intézni, hogy tovább dolgozhasson. Mégsem áll készen arra, hogy tétlenül üljön a nappaliban a Szerencsekereket nézve, a kertben tüsténkedjen, vagy az unokáival kártyázzon.

Amikor fejben lejátszotta a beszélgetést, könnyűnek tűnt, de tudta, hogy el fogja szomorítani az asszonyt. Keserű arckifejezéssel fog felállni az asztaltól, kimegy a konyhába, a pulton kezd rendezkedni, és hátat fordítva sóhajt, hogy megérti. De nem fogja megérteni. Ezért amikor tíz perccel korábban megszólalt a rendőrségi rádió, Marius jelezte, hogy majd ő intézkedik. El akarta odázni a beszélgetést. Máskor ingerelte volna, hogy ki kell hajtania Ørum tanyájáig, végig a hosszú úton a mezők mellett, át az erdőn, és mindezt csak azért, hogy megkérje, vigyázzon jobban az állataira. Nem először történt, hogy a disznók vagy tehenek kitörtek a kerítés mögül, és a szomszéd mezején garázdálkodtak, egészen addig, amíg Marius vagy az egyik embere közbe nem avatkozott. Most azonban nem húzta fel magát a híváson. Először természetesen megkérte a kollégáit, hogy próbáljanak meg kapcsolatba lépni Ørummal, de amikor nem vették fel a telefont sem a férfi otthonában, sem a kompkikötőben, ahol részmunkaidőben alkalmazták, lekanyarodott a főútról, és a tanya felé vette az irányt.  Az egyik adón régi dán zenét játszottak. Birthe Kjær hangja betöltötte az öreg Ford Escortot. Marius feltekerte a hangerőt. Élvezte, ahogy az őszi tájon át a célja felé robog. Az erdőben a sárgává, vörössé és barnává változott lombok között néha felvillant egy-egy örökzöld fa is. Nem sokkal korábban kezdődött a vadászidény. Marius letekerte az ablakot, a nap lesütött az útra a fák koronáján keresztül, és a férfi egy pillanatra megfeledkezett a koráról.

Amikor megérkezett, a tanyán csend honolt. Kiszállt, és becsapta maga mögött a kocsi ajtaját. Hirtelen beléhasított, milyen régen járt itt utoljára. Minden elhanyagoltnak tűnt. Az istálló ablakai betörtek, a ház falairól hámlott a vakolat, a telken magasodó gesztenyefák fenyegetően hajoltak a hosszúra nőtt fű közepén árválkodó hinta fölé. A lehullott levelek és gesztenyék összeroppantak Marius lába alatt, amint a férfi a bejárati ajtóhoz lépett, hogy bekopogjon.

Miután háromszori próbálkozására sem nyitottak ajtót annak ellenére, hogy hangosan szólította Ørumot, belátta, feleslegesen tette meg az utat. Senki sincs itthon. Előhúzott egy jegyzetfüzetet a zsebéből, papírra vetett pár sort, kitépte, és becsúsztatta a levélbedobó nyíláson.

Néhány varjú húzott el a feje felett és tűnt el a csűr előtt parkoló Ferguson traktor mögött. Mivel a tanyán nem talált senkit, úgy döntött, elugrik a kompkikötőbe, hátha ott több szerencséje lesz. Még ez a pluszkitérő sem tudta feldühíteni. Amint a kocsi felé lépdelt, hirtelen ötlete támadt, pedig igazán nem vallott rá, hogy ilyesmi jusson eszébe. Micsoda mázli, hogy kijött Ørumhoz ahelyett, hogy hazahajtott volna, és színt vallott volna a felesége előtt. Hogy enyhítse az asszony sebének sajgását, a beszélgetés után fel fogja vetni, hogy elugorhatnának Berlinbe. Akár egy hétre, de egy hétvégére mindenképpen, mihelyt időt tud szakítani rá. Szépen leautóznak, megmártóznak a történelem habjaiban, beleszimatolnak az új korszakba, knédlit és savanyú káposztát esznek, mint akkor régen, amikor a gyerekekkel sátraztak a Harz hegységben. Már majdnem visszaért a kocsihoz, amikor észrevette, miért gyülekeznek a varjak a traktor mögött. Egy sápadt, színtelen, formátlan alakot csipegettek, és amint Marius közelebb lépett hozzájuk, észrevette, hogy egy disznóból falatoznak. Az állat üveges szeme tágra nyílt, a teste meg-megrándult, mintha el akarta volna riasztani a madarakat, hogy hagyják békén a koponyáján lévő lőtt sebet.

Marius kinyitotta a ház bejárati ajtaját. A sötét előszobát betöltő penész- és gombaszag mellett valami más is az orrába hatolt, amiről nem igazán tudta eldönteni, mi lehet.

– Ørum, itt a rendőrség!

Csak a ház egyik ki tudja, hol lévő csapjából folyó víz csobogása válaszolt a kiáltására. Belépett a konyhába. A kamasz lány úgy tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az étkezőasztal melletti székben ült, és az, ami szétlőtt arcából megmaradt, a zabpelyhes tálban pihent. Az asztal túloldalán még egy holttest feküdt a linóleumpadlón. Ő is tinédzser volt, de a lánynál valamivel idősebbnek tűnt. Mellkasán hatalmas lőtt seb tátongott, teste esetlenül támaszkodott a tűzhelynek. Marius földbe gyökerezett lábbal állt. Természetesen látott már korábban halottakat, de olyat, mint most, még soha. Beletelt egy pillanatba, amíg kirántotta szolgálati pisztolyát az övére erősített tokból.

–  Ørum?

Előreszegezett fegyverrel hatolt beljebb a házba, közben Ørumot szólongatta. Most sem reagált senki. A következő holttest a fürdőszobában várta, és Mariusnak a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne hányja el magát. A víz erős sugárban folyt a kád feletti csapból. A kád már régen megtelt, a víz a padlóra folyt belőle, és a lefolyó felé haladva vérrel keveredett össze. A meztelen nő, nyilván az édesanya, kifacsart pózban feküdt a földön. Az egyik lábát és karját levágták. A boncolás később azt állapította meg, hogy több fejszecsapással ölték meg. A kádban ült, amikor megtámadták, kimászott a padlóra, és ott vonszolta magát, de újra és újra lecsaptak rá. A végtagjait ért sérülésekből látszott, hogyan próbált védekezni. Arca a felismerhetetlenségig összeroncsolódott, koponyáját bezúzták. Marius figyelmét hirtelen gyenge mozdulat vonta magára. A sarokba hajított zuhanyfüggöny alatt egy alak körvonalait vette észre. Óvatosan felemelte a zuhanyfüggönyt. Az alatta lévő vértócsában egy fiú feküdt. A haja torzonborzan meredezett, úgy tíz-tizenegy éves lehetett. Halottnak tűnt, de látszott, hogy a zuhanyfüggöny sarka, amely a szája előtt maradt, gyengén, de szabályos időközönként megrezzen. Marius föléhajolt, lehúzta róla a zuhanyfüggönyt, és felemelte a karját, hogy megkeresse a pulzusát. A fiú végtagjait vágott sebek és zúzódások borították, ruháját teljesen eláztatta a vér, feje mellett egy fejsze hevert. Mihelyt megtalálta a pulzusát, Marius azon nyomban felegyenesedett.  A nappaliban vad mozdulattal kapta fel a telefont, közben leverte a mellette lévő csordultig töltött hamutartót a szőnyegre, de amikor bejelentkezett a rendőrőrs, összeszedte magát, hogy minden fontos információt át tudjon adni. Mentő. Erősítés. Gyorsan. Ørumnak nyoma sincs. Jöjjenek az emberek! Most azonnal! Amikor letette, vissza akart sietni a kisfiúhoz, de hirtelen beléhasított, hogy valahol kell lennie egy kislánynak is, mert a srácnak van egy ikertestvére.  Körbenézett, és visszaindult az előszobába, hogy az onnan induló lépcsőn felmenjen az első emeletre. Amint ellépett a konyhába és a pincébe vezető nyitott ajtó mellett, megtorpant. Lefelé kémlelt. Mintha hangokat hallott volna. Talán lépéseket vagy kaparászást, de hiába fülelt. Megint előhúzta a szolgálati fegyverét. Szélesebbre tárta az ajtót, és óvatosan lefelé indult a keskeny fokokon, amíg meg nem érezte talpa alatt a betonpadlót. Megvárta, míg szeme hozzászokik a sötéthez. A föld alatti folyosó végén lévő pinceajtó tárva-nyitva állt. Marius minden idegszála azt ordította, hogy egy lépést se tegyen tovább, várja meg a mentőt és a kollégáit, de aggódott a kislányért. Amikor az ajtóhoz ért, észrevette, hogy betörték. A zár és a zárbetét a földön hevert. A pincét csak a plafon közelében elhelyezkedő, koszos ablakokon beeső gyenge fény világította meg, Marius mégis azonnal észrevette az egyik sarokban álló asztal alatt megbújó alakot. Odas ietett, leeresztette a fegyverét, és lehajolt hozzá.

–  Semmi gond. Minden rendben.

 A kislány elfordított fejjel, reszketve próbált minél beljebb húzódni a sarokba.

 – Marius vagyok. A rendőrségtől jöttem, és segíteni szeretnék.  A kislány még apróbbra kucorodott össze, mintha meg sem hallotta volna. Marius körbehordozta a tekintetét a pincén, és derengeni kezdett előtte, mire használták. Undor fogta el. A következő helyiségbe vezető ajtón keresztül ferde fapolcokat pillantott meg. A látvány kiverte a fejéből a kislányt. Átlépett a küszöbön. Fogalma sem volt, mennyi figura tárult a szeme elé, és tudta, hiábavaló vállalkozás lenne megpróbálnia összeszámolni őket. Gesztenyeférfiak és gesztenyenők. És gesztenyeállatok. Kicsik és nagyok, gyerekesek, mégis ijesztők, köztük sok befejezetlen és torz alak. Marius ide-oda kapkodta a fejét a polcokat megtöltő rengeteg különböző figura között, nem tudta mire vélni őket, és a gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem hallotta meg, hogy a fiú belép a helyiségbe.

 Átfutott az agyán, hogy a technikusoknak mindenképpen meg kell vizsgálniuk, kintről vagy bentről törték-e be az ajtót. Hirtelen tudatosult benne, hogy talán valami szörnyűség tört ki a pincéből, mint az állatok egy kerítés mögül, és amikor vadul cikázó gondolatain keresztül fülébe hatolt egy zaj, a fiú felé kapta a fejét. A fejsze az állkapcsa felé lendült, és minden elsötétült előtte.

Október 5., hétfő, jelen

2.

A hang teljesen betöltötte a sötétséget. Halkan, gúnyosan sugdosott a fülébe. Felkapta, amikor elesett, és megpörgette a szélviharban. Laura Kjær semmit sem látott. Már nem hallotta a fák leveleinek zúgását, és nem érezte a hideg füvet a talpa alatt. Már csak a hangot fogta fel, amint a golyós rúddal rámért ütések között a fülébe sugdos. Laura feladta a védekezést, abban reménykedve, így talán elhallgat a hang, de hiába. Továbbra is hallotta, és az ütések is megállíthatatlanul záporoztak rá, míg végül képtelen volt megmozdulni. Hirtelen megérezte, hogy egy szerszám éles fogai a csuklója bőrébe marnak, és mielőtt elveszítette volna az eszméletét, felfogta, hogy felberreg egy elektromos fűrész, és a csontjába hatol.

Fogalma sem volt, mennyi ideig fekhetett öntudatlanul. Még mindig sötétség vette körül. A hang sem hagyta magára. Úgy tűnt, mintha csak arra várt volna, hogy magához térjen.

 – Minden rendben, Laura?

 A gyengéd, barátságos hang túl közelről suttogott a fülébe. Nem várt válaszra. Megoldotta a nő szájára tapasztott kendőt, és Laurából kitört a könyörgés. Semmit sem értett. Bármit megtesz. Miért ő? Mit követett el?

 A hang azt felelte, tudja jól, mit követett el. Még közelebb hajolt a nőhöz, és amint a fülébe suttogott, hanglejtéséből érezhető volt, már alig várta ezt a pillanatot. Laurának össze kellett szednie magát, hogy követni tudja. Értette a szavakat, de nem hitte el, hogy jól hall. Eddigi kínjainál jóval nagyobb fájdalom borította el. Ez lehetetlen! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Eltaszította magától a szavakat, mint a rá támadó őrületet. Fel akart állni, hogy tovább küzdjön, de teste nem engedelmeskedett. Hisztérikus zokogásban tört ki. Már egy ideje sejtette a szörnyű igazságot, de nem volt hajlandó elfogadni, és csak most hitte el, amikor a hang a fülébe súgta. Sikítani akart, de a belei feltüremkedtek a torkán keresztül, és amikor megérezte az arcát cirógató rudat, teljes erőből elrugaszkodott, és a sötétségbe vetette magát.

Október 6., kedd, jelen

3

Kint már virradni kezdett, amikor Naia Thulin lenyúlt, és magába vezette az álomból lassan ébredő férfit. Mozgatni kezdte a csípőjét. Megragadta a férfi vállát, és érezte, amint keze bizonytalanul, tapogatózva a derekára simul.

 – Hé, várj…

 Hangjából kihallatszott, hogy még nem tért teljesen magához, de Thulin ügyet sem vetett rá. Ehhez támadt kedve, amikor kipattant a szeme. Egyre gyorsabban mozgott, egyre határozottabban csúsztatta csípőjét előre-hátra. Az egyik kezét a falnak támasztotta. Látta, milyen kényelmetlenül fekszik a férfi, hallotta, hogy feje az ágy fejtámlájának, a fejtámla pedig a falnak ütődik, de nem érdekelte. Nem hagyta abba, és érezte, hogy a férfi vonakodása elpárolog. Amikor elélvezett, a férfi gyönyörébe fájdalmat keverve a mellkasába vájta a körmét. Mindketten megmerevedtek.

 A nő egy pillanatig levegő után kapkodva feküdt, és a hátsó udvarba behajtó kukásautót hallgatta. Odébb gördült, és felkelt az ágyból, nem törődve a férfi kezével, amely gyengéden simogatta a hátát.

– Jobb lesz, ha lelépsz, mielőtt felébred.

– Miért? Szereti, amikor itt vagyok.

–  Gyerünk! Kelj fel!

– Csak ha összeköltöztök velem.

Thulin felkapta a férfi ingét, odahajította, és a fürdőszoba felé vette az irányt. A férfi mosolyogva eresztette vissza a párnára a fejét.

4.

Felvirradt október első keddje. Későn érkezett meg az ősz, de ezen a napon az alacsonyan a város fölé boruló égen sötétszürke felhők gyülekeztek. Amint Naia Thulin kiszállt a kocsiból, és elindult az úton haladó járművek között, szakadni kezdett az eső. Megszólalt a telefonja, de nem nyúlt a kabátja zsebébe, hogy felvegye. A kezét a lánya hátára tette, hogy át tudjanak slisszolni a munkába igyekvő autók sűrű során. A reggel gyorsan elszaladt. A lánya, Le főleg a League of Legends online versenyjátékról fecsegett, amihez még túl kicsi volt, mégis mindent tudott róla, és kijelentette, hogy a legújabb példaképe egy Park Su nevű koreai tinédzser.

– Vegyél gumicsizmát, ha kimentek a parkba. És ne felejtsd el, hogy ma nagyapa jön érted, de egyedül kell átmenned az úton. Először balra nézel, aztán jobbra…

– És aztán megint balra. És előtte felveszem a kabátomat, hogy az autósok lássák a fényvisszaverő csíkjaimat.

– Ne izegj-mozogj, hogy be tudjam kötni a cipődet.

 Beálltak az iskola előtti biciklitároló teteje alá. Thulin lehajolt, és Le megpróbált nyugton maradni. A cipője körül egyre nagyobb tócsa alakult ki.

– Mikor költözünk össze Sebastiannel?

– Nem mondtam, hogy összeköltözünk vele. – Miért nincs nálunk reggel, ha este ott van?

– A felnőtteknek reggel sok a dolguk, és Sebastian is siet dolgozni. – Ramazannak született egy öccse, így most már tizenöt kép van a családfáján, nekem pedig csak három.

 Thulin röpke pillantást vetett a lányára, és magában elátkozta a családfás plakátokat, amelyeket a gyerekek az osztályfőnökük segítségével őszi levelekkel díszítettek és az osztályterem falára erősítettek, hogy mindenki megcsodálhassa őket. Ezzel egy időben elöntötte a szokásos megkönnyebbülés, hogy Le minden további nélkül a családjuk részének tartja a nagyapját, aki valójában nem is a nagyapja.  – Emiatt ne szomorkodj! És igazából öt képed van a családfán, ha beleszámoljuk a papagájt és a hörcsögöt is.

– A többiek fáján nincsenek állatok.

– Mert ők nem olyan szerencsések, mint te.

 Le nem válaszolt. Thulin felegyenesedett.

– Az lehet, hogy nem vagyunk sokan, de jól megvagyunk, és ez a legfontosabb. Oké? – Kapok még egy papagájt?

 Thulin visszagondolt a beszélgetés kezdetére, majd arra, hová futott ki, és az jutott eszébe, hogy a lánya talán okosabb, mint feltételezte.

– Ezt majd máskor megbeszéljük. Várj egy kicsit!

 A telefonja megint megszólalt, és most már muszáj volt felvennie.

– Negyedóra múlva ott vagyok – szólt bele.

– Nem sürgős – felelte egy hang, amelyben Nylander titkárnőinek egyikét ismerte fel. – Nylander nem fog odaérni a ma reggelre megbeszélt találkozótokra, így eltoltuk jövő keddre. Viszont üzeni, hogy azt szeretné, ma vidd magaddal az új kollégát, hogy ne unatkozzon, amíg nálunk van.

– Anya, Ramazannal leszek!

 Thulin a lánya után nézett, ahogy a Ramazan nevű fiúhoz futott. A legnagyobb természetességgel csatlakozott a szír családhoz, egy asszonyhoz és egy férfihoz, aki egy csecsemőt tartott a karjában, és két másik gyerekhez. Olyannak tűntek, mint egy mintacsalád, amely éppen most lépett le egy női magazin lapjairól.

– De Nylander most már másodszor mondja le a találkozót, pedig nem lenne öt percnél hosszabb. Most hol van?

– Sajnálom, éppen egy költségvetési tárgyalásra tart. Egyébként azt kérdezi, miről is akarsz vele pontosan beszélni?

 Thulin eljátszott a gondolattal, hogy kipakol, és rázúdítja a nőre, hogy az életvédelmi osztályon töltött kilenc hónapja nagyjából olyan izgalmasnak bizonyult, mint egy látogatás a rendőrmúzeumban. Idióta feladatokat kap, az osztály technológiai színvonala még egy Commodore 64 szintjét sem éri el, és már alig várja, hogy búcsút vehessen tőlük.  – Csak pár apróságról.

 Letette a telefont, és odaintett a lányának, mielőtt a kicsi eltűnt volna az iskola bejárata mögött. Az eső már majdnem átáztatta a kabátját, és amint az autója felé indult, érezte, hogy képtelen jövő keddig várni. Átvágott a forgalmon, és amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, olyan érzés fogta el, mintha figyelték volna. A kereszteződés másik oldalán, a személy- és teherautók véget nem érő sorai között mintha észrevett volna valakit, de amint pirosra váltott a lámpa, és jobban szemügyre tudta volna venni, az alak eltűnt. Thulin lerázta magáról a kellemetlen érzést, és beült a volán mögé.

5.

A rendőr-főkapitányság visszhangzott a két férfi lépteitől, amint elhaladtak néhány, az ellenkező irányba tartó rendőrtiszt mellett. Nylander, a gyilkosságiak főnöke gyűlölte az ehhez hasonló folyosói beszélgetéseket, de tudta, ennél jobb lehetőség ma már nem fog kínálkozni, ezért magába fojtotta a megalázottság érzését, és megpróbált lépést tartani a megyei főkapitány-helyettessel, és jó képet vágni a helyzethez.  – Nylander, muszáj összehúznunk a nadrágszíjat. Minden osztályon ez van.

– Több embert helyeztek nekem kilátásba…

– Most nem alkalmas az időpont. Az igazságügy-miniszter jelenleg más osztályokat részesít előnyben. El szeretnék érni, hogy az NC3 legyen Európa legjobb, kiberbűnözéssel foglalkozó szerve, ezért odacsoportosítják máshonnan a pénzeket.

– De ez nem érintheti hátrányosan az én osztályomat. Kétszer anynyi emberre lenne szükségünk…

– Ezzel tisztában vagyok, de éppen most tehermentesítettünk. – Hát én ezt nem így látom. Egyetlen nyomozót küldtek hozzánk pár napra, ráadásul azért, mert az Europol hazarugdosta, szóval ő nem igazán számít.

– Valószínűleg tovább fog maradni. Attól függ. Viszont a minisztérium akár embereket is elvonhatott volna tőletek, szóval inkább nézd a dolog pozitív oldalát, rendben?

 A megyei főkapitány-helyettes megállt, és Nylander felé fordult, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a szavainak. Nylander már éppen nyitotta volna a száját, hogy azt válaszolja, nagyon nincs rendben.

Több emberre van szüksége, és azzal hitegették, megoldják a problémáját, ehelyett most félreállították az idióta NC3 miatt, ahogyan az úgynevezett Nemzeti Kiberbűnözési Központot rövidítik előkelősködve, ráadásul azt is le akarják nyomni a torkán, hogy érje be egy kiégett nyomozóval, aki elbaltázott valamit Hágában.

– Lenne egy kis időd? – termett hirtelen mellettük Thulin, és a megyei főkapitány-helyettes megragadta az alkalmat, hogy besliszszoljon a tárgyaló ajtaján, és behúzza maga mögött. Nylander egy pillanatra utánameredt, majd visszaindult arra, ahonnan jött. – Nem, és neked sincs. Beszélj az ügyeletessel a husumi bejelentésről, és vidd el magaddal az europolos kollégát, hogy belejöjjön az itteni ügymenetbe.  – Arról lenne szó…

– Erre most tényleg nincs időm. Tisztában vagyok a kvalitásaiddal, de te vagy a legfiatalabb, aki valaha betette hozzánk a lábát, úgyhogy ne is álmodj arról, hogy csoportvezetőt csinálok belőled, vagy valami hasonlót.

– Eszem ágában sincs csoportvezetői pozícióba kérni magam. Egy ajánlásra van szükségem az NC3-hoz.

 Nylander megtorpant, és a nőre szegezte a pillantását.

– Az NC3-hoz. A kiberbűnözési osztályhoz… – Tisztában vagyok vele, kikről van szó. Miért?

– Mert érdekesnek tartom a feladataikat.

– Mivel ellentétben?

– Csak azt szeretném…

– Még csak most kezdtél nálunk. Az NC3 nem vesz fel csak úgy embereket, ezért teljesen felesleges állásra pályáznod náluk.

– Ők maguk szóltak, hogy jelentkezzek.

 Nylander megpróbálta elrejteni, mennyire meglepődött. Tudta, hogy Thulin igazat beszél. Az előtte álló apró nőre meredt. Hány éves is lehet? Huszonkilenc, harminc? Valahogy akörül. Furcsa alak, első pillantásra teljesen jelentéktelen. Nylander nem felejtette el, hogy először ő maga is alábecsülte. Nem sokkal korábban, amikor a személyi állományt értékelte, A és B csapatra osztotta az osztály nyomozóit, és Thulin zsenge kora ellenére az elsők között volt, akiknek a nevét az A csapathoz írta, amelyre az osztály munkáját építeni akarta, olyan tapasztalt nyomozók nevével együtt, mint Jansen és Ricks. És igazából eljátszott a gondolattal, hogy kinevezi csoportvezetővé. Nem rajongott a női nyomozókért, és Thulin megközelíthetetlen, elutasító személyisége sem szólt mellette, de jóval intelligensebbnek bizonyult az átlagnál, és olyan sebességgel kezelte az ügyeit, hogy mellette még rutinos kollégái is csigalassúnak tűntek. Nylander teljesen biztos volt benne, hogy a nő kőkorszakinak tartja az osztály technológiai szintjét, és mivel ő is osztotta ebbéli véleményét, tudta, szüksége van hozzá hasonló számítógépes kockákra, ha nem akarja, hogy reménytelenül lemaradjanak. Ezért néha beszélgetés közben emlékeztette, hogy még ott a tojáshéj a fenekén, nehogy azt gondolja, csak úgy leléphet tőlük egy másik munkahelyre.

– Ki szólt pontosan?

– A főnökük. Hogy is hívják? Megvan, Isak Wenger.

 Nylander arcán árnyék futott át.

– Igazán örülök, hogy belekóstolhattam az itteni munkába, de legkésőbb a hét vége felé el szeretném küldeni a jelentkezésemet.

– Még meggondolom.

– Péntekig mondjuk?

De Nylander már indult tovább is. Érezte a tarkóján a nő pillantását, és tudta, pénteken kopogni fog az irodája ajtaján, hogy az ajánlását követelje. Hát eddig jutottak. Az osztálya ugródeszkává változott, ahonnan a minisztérium új kis kedvence, az NC3 elszívja a legjobbakat. Amikor nemsokára bemegy a költségvetési tárgyalásra, az elé tett számok is mutatni fogják az új prioritásokat és az osztályára kényszerített korlátokat. Karácsonykor lesz három éve, hogy igent mondott az életvédelmi osztály vezetői pozíciójára, és az új események rávilágítottak, hogy ha a közeljövőben nem történik valami pozitívum, a karrierjének lőttek.

6.

Az ablaktörlők hevesen jártak fel és alá. Amikor a lámpa zöldre váltott, a rendőrautó elkanyarodott, maga mögött hagyva a többi járművet és a buszok oldalán elhelyezett reklámokat, amelyekkel egy magánkórház csalogatta az új mellre, botoxkezelésre vagy zsírleszívásra vágyakozókat, és az előváros felé vette az irányt.

A rádióban a műsorvezetők fecsegését és a legújabb, szexről és kívánatos testekről szóló popdalokat a hírek váltották fel. A bemondó közölte a hallgatókkal, hogy október első keddje van, ami azt jelenti, hogy ma kezdődik az új parlamenti ülésszak. A legszenzációsabb hír természetesen az volt, hogy Rosa Hartung szociális ügyekkel foglalkozó miniszter visszatér a politika porondjára a lányával történt szörnyűség után, amelyet az egész ország visszafojtott lélegzettel figyelt majdnem egy évvel korábban. Mielőtt a bemondó rátért volna a következő hírre, a Thulin mellett ülő idegen levette a hangerőt.

– Nincs egy ollód vagy ilyesmid?

– Nem, nincs ollóm.

 A nő egy pillanatra levette a tekintetét a forgalomról, és a mellette ülő férfira nézett, aki azon mesterkedett, hogy kinyissa új mobiltelefonja csomagolását. A kocsitól nem messze dohányzott, amikor Thulin átsétált a rendőrséggel szemközti parkolóba. Magas testét egyenesen tartotta, de kicsit leharcoltnak tűnt. Haját lelapította az eső, kopott Nike cipője teljesen átázott, lógott rajta a nadrág, és rövid, fekete termodzsekijét nem erre az időjárásra tervezték. Az öltözködése láttán Thulin arra gondolt, biztosan ebben a ruhában érkezett Hágából. Ezt a benyomását a férfi lábának támasztott apró, félig üres útitáska is megerősítette, bár tudta, hogy a pasas az előző nap már járt a főkapitányságon, mert hallotta, hogy pár kollégája róla beszélt, amikor kávéért ment az étkezőbe. Hágában, az Europol főhadiszállásán dolgozott összekötő tisztként, de hirtelen felmentették a kötelezettségei alól, és Koppenhágába küldték, hogy jól a körmére koppintsanak, bár senki sem tudta, miért. Repkedtek a gúnyos megjegyzések, mert a dán rendőrség és az Europol viszonyát semmiképp sem lehetett volna rózsásnak nevezni, főleg azután nem, hogy Dánia pár évvel korábban egy népszavazás keretei között nemet mondott néhány kívülmaradási záradék megszüntetésére.

Megismerkedésükkor a férfi teljesen a gondolataiba merült, és amikor Thulin bemutatkozott, csak megszorította a kezét, és odavakkantotta, hogy „Hess”. Nem mutatkozott túl beszédesnek, és igazából Thulint sem lehetett volna azzal vádolni, hogy feleslegesen jártatja a száját, de a Nylander-val folytatott beszélgetés elégedettséggel töltötte el. Biztosnak érezte magát abban, hogy nemsokára búcsút vehet a gyilkosságiaktól, ezért úgy döntött, barátságosan fog viselkedni a nem túl kellemes helyzetben lévő kollégájával. Miután beültek a kocsiba, felvázolta, amit a feladatról tudott, de a pasas az érdeklődés legkisebb jele nélkül hallgatta. Harminchét és negyvenegy között lehetett, és a hanyag utcagyerek kinézetével egy színészre emlékeztette Thulint, de képtelen volt rájönni, kire. A kezén viselt gyűrű akár jegygyűrű is lehetett, de a nő úgy tippelte, vagy már régen elvált, vagy legjobb esetben most zajlik a válópere. Nem tűnt szórakoztató társaságnak, de Thulin hangulatát semmi sem tudta elrontani, ezenkívül pedig tényleg érdekelte a nemzetközi bűnügyi együttműködés, amelynek keretei között Hess dolgozott.

– Meddig leszel itthon?

– Csak pár napot, de még nem teljesen tiszta, hogy mennyit.

– Szeretsz az Europolnál lenni?

– Nem rossz. Az időjárás jobb, mint itt.

– Az igaz, hogy a kiberbűnözési osztályuk felveszi dolgozni azokat a hackereket, akiket ők buktatnak le?

– Fogalmam sincs, nem ott dolgozom. Mit szólnál ahhoz, ha kicsit lelépnék, amikor végeztünk a tetthelyen?

– Lelépnél?

– Csak egy órára. El kell mennem a lakásom kulcsaiért.

– Köszönöm.

– De ezek szerint Hágában dolgozol?

– Igen, vagy ahol szükség van rám.

– Például?

– Attól függ. Marseille-ben, Genovában, Amszterdamban, Liszszabonban…

 Ezzel visszafordult a telefon rakoncátlankodó dobozához, de Thulin úgy tippelte, tudná még folytatni a sort. Kozmopolitának látszott. Poggyász nélküli utazónak, akit már nem nyűgöznek le nagyvárosok és távoli tájak. Ha egyáltalán valaha lenyűgözték.

– Mennyi ideje dolgozol külföldön?

– Lassan öt éve. Ezt kölcsönveszem kicsit – kapott fel egy tollat az ülések közti pohártartóból, hogy felszakítsa vele a csomagolást.

– Öt éve? – kérdezte Thulin csodálkozva. A legtöbb összekötő tiszt, akikről hallott, kétéves szerződést írt alá. Néhányan egyszer hosszabbítottak, így összesen négy évet töltöttek távol, de olyannal még sohasem találkozott, aki öt évig csinálta volna ezt a munkát.

– Gyorsan megy az idő.

– A rendőrségi reform miatt volt?

– Micsoda?

–  Hogy elmentél. Hallottam, hogy sokan fordítottak hátat az osztálynak, mert nem voltak megelégedve… – Nem, nem azért.

– Hát akkor?

– Csak úgy.

Thulin a férfi felé fordult, és amint tekintetük összekapcsolódott, észrevette, amit korábban nem. A bal szeme zöld, a jobb kék. A hangja nem csengett barátságtalanul, de kiérződött belőle, hogy többet nem fog mondani. Thulin indexelt. Megérkeztek a családi házas övezetbe, ahová jöttek. Kit érdekel, ha megjátssza a titokzatos múltú macsó ügynököt? Nyüzsögnek a hozzá hasonlók a rendőrségen. Annyian vannak, hogy akár focicsapatot is alakíthatnának.

A fehér, jól karbantartott, funkcionalista stílusú ház a hozzá tartozó garázzsal Husum egyik családi negyedében feküdt, ahol a gondosan nyírt fagyalsövények előtt csinos postaládák sorakoztak. Ide költözött ki a középosztály, miután megszedték magukat, és megszülettek a gyerekek. Itt biztonságban tudhatták a családjukat. Az úton egymást követték a fekvőrendőrök, nehogy valakinek eszébe jusson harmincnál többel menni. A kertekben trambulinok álltak, a nedves aszfalton krétanyomokat lehetett felfedezni. Néhány bukósisakos, fényvisszaverő szalagos iskolás tekert el mellettük az esőben, amikor Thulin leparkolt a rendőrségi autók és a technikusok járművei mellett. Páran összeverődtek a rendőrségi kordonszalagon kívül, és esernyők alatt tárgyalták meg, mi történhetett.

– Ezt felveszem. – Hess kevesebb mint két perccel korábban helyezett SIM-kártyát a telefonjába. Elküldött egy üzenetet, most pedig már hívták is.

– Nyugodtan, van időd.

 Thulin kiszállt az esőbe. Hess az autóban maradt, és franciául szólt bele a kagylóba. Mialatt a nő végigfutott a hagyományos betonlapokkal kirakott kerti ösvényen, belevillant neki, hogy minden valószínűség szerint talált még egy okot, hogy örüljön a hamarosan bekövetkező munkahelyváltásnak.

7.

A reggeli műsor két vezetőjének a hangja betöltötte az Østerbro külső részén fekvő hatalmas, fényűző házat, amint a stúdió kényelmes sarokkanapéján ülve a kávéscsészéik felett újabb témát kezdtek boncolgatni.

– Eljött a parlament őszi ülésszakának első napja, ami mindig különleges, de most az egyik politikusunknak főleg az. Rosa Hartung szociális ügyekkel foglalkozó miniszterre célzok, aki tavaly október tizennyolcadikán elveszítette tizenkét éves lányát. Rosa Hartung szabadságra ment, amikor a lánya…

 Steen Hartung odaugrott a hűtő mellett a falra erősített lapos képernyős tévéhez, hogy kikapcsolja. Lehajolt, és összeszedte a tervrajzait és írószereit, amelyeket a tágas, francia stílusú konyha padlójára ejtett.

– Siess egy kicsit! Mihelyt anya elment, mi is indulunk. A fia, Gustav a reggelije maradványai felett ült a hatalmas étkezőasztalnál, és a matematikakönyvébe firkált. Keddenként csak kilenc után kellett beérnie, és ilyenkor Steennek mindig fel kellett hívnia a figyelmét, hogy a reggel nem alkalmas a leckeírásra.

– Miért nem mehetek bicajjal?

– Mert kedd van, és iskola után teniszed lesz, ahova én foglak vinni. Összeszedted a cuccodat?

– Itt van – felelte a Fülöp-szigeteki au pair angolul, és letett egy sporttáskát a padlóra. Steen hálás pillantást vetett a lányra, aki közben elkezdte leszedni az asztalt.

– Köszönöm, Alice. Gyere, Gustav!

– Mindenki más bicajjal jár.

Steen az ablakon keresztül észrevette, hogy egy nagy, fekete autó kanyarodik a felhajtóra, és áll meg egy pocsolyában a házuk előtt.

– Apa! Nem mehetek bringával? Csak most az egyszer? – Nem, együtt megyünk, ahogy szoktunk. Megjött a kocsi. Hol van édesanyád?

8.

Steen gyorsan lépdelt felfelé a lépcsőn, és közben a feleségét szólította. Minden zugát ismerte a százéves, majdnem négyszáz négyzetméteres úri villának, hiszen ő maga újította fel. Amikor eldöntötték, hogy megveszik, fontosnak tartották, hogy legyen elég helyük, de most túl nagynak tűnt. Fájdalmasan nagynak. Bekukkantott a hálószobába és a fürdőbe, de ekkor észrevette, hogy a szemben lévő ajtót résnyire nyitották. Egy pillanatig habozott, majd kitárta, és benézett a szobába, amit valaha a lánya mondhatott a magáénak.

 A felesége kabátban kuporgott a fal mellett álló ágy csupasz matracán. Steen körbefuttatta a tekintetét a szobán, az üres falakon és a sarokba tornyozott kartondobozokon, majd a nő szemébe nézett.

– Itt a kocsi.

– Köszönöm – bólintott az asszony, de meg sem próbált felállni. Steen közelebb lépett hozzá. A szoba hidege a csontjaiba mart. Csak most vette észre a nő kezében gyűrögetett sárga pólót.

– Jól vagy?

 Ennél ostobább kérdést nem is tudott volna feltenni. A feleségén látszott, hogy nincs jól.

– Tegnap kinyitottam az ablakot, és csak most vettem észre, hogy elfelejtettem becsukni.

 Steen megértően bólintott, bár nem kapott választ a kérdésére.

A fiuk felkiabált, hogy megjött Vogel, de egyikük sem reagált.

– Már nem emlékszem az illatára – simított végig a nő a kezében lévő sárga pólón, és úgy nézte, mint aki keres valamit az anyag szálai között. – Megpróbáltam, de nem megy. Sehol sem találom.

 Steen leereszkedett mellé az ágyra.

– Talán nem is baj. Talán így a legjobb.

– Ezt most miért mondod? Hogy lehetne így a legjobb?

 A férfi nem válaszolt. Amikor a nő újra megszólalt, a hangja jóval lágyabban csengett.

– Nem tudom, képes vagyok-e… Nem tűnik helyesnek.

– Pedig az. Az egyetlen helyes döntés. És most téged idéztelek.

 Gustav megint felkiabált.

– Ő is így gondolta volna. Azt mondta volna, hogy minden rendben lesz. És hozzátette volna, hogy szuper vagy.

 Rosa nem felelt, némán ült a pólóval a kezében. Aztán megszorította a férje kezét, és mosolyogni próbált.

– Jól van. Remek – tette le Rosa politikai tanácsadója a telefonját, miközben a nő a lépcsőn lépdelt lefelé. – Túl korán jöttem? Kérjük meg a királyi családot, hogy várjanak holnapig az ülésszak megnyitásával?

 Rosa mosolyra húzta a száját Frederik Vogel tettrekészsége láttán. A harminchét éves férfiból áradó energia éles ellentétben állt a házuk búskomorságával. Vogel mellett egyszerűen nem lehetett szomorkodni.

– Nem kell. Készen állok.

– Gyorsan átfutjuk a programot. Sokan szeretnének beszélni veled. Vannak jónak tűnő érdeklődők, de persze kerestek a szokásos pletykalapoktól is…

– Majd a kocsiban megbeszéljük. Gustav, tudod, hogy kedd van, és apa megy érted. Hívj, ha van valami. Oké?

– Tudom – vetett rá a fiú morcos pillantást. Rosa összeborzolta a haját, aztán Vogel újra kisajátította magának a figyelmét.

– Ismerkedj meg az új sofőröddel. Azt is meg kell beszélnünk, milyen sorrendben akarsz tárgyalni a többiekkel…

Steen a konyhaablakból nézte őket. Megpróbált bátorító mosolyt villantani a feleségére, miután a nő üdvözölte az új sofőrjét, és beszállt a hátsó ülésre. Amikor az autó eltűnt a ház elől, megkönnyebbülést érzett.

– Na? Megyünk? – kiabált be a fia az előszobából. A hangokból ítélve pont a csizmáját húzta.

– Igen, jövök.

 Steen kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett egy apró üvegeket tartalmazó kartont, lecsavarta az egyik üveg kupakját, és a szájába öntötte a tartalmát. Érezte, amint az alkohol végigszalad a nyelőcsövén, és  a gyomrában állapodik meg. A többi üveget a táskájába helyezte, és visszacsukta a hűtő ajtaját. Kifelé menet felkapta a kocsikulcsot az asztalról.

9.

Volt valami a házban, ami nagyon nem tetszett Thulinnak. A kellemetlen érzés már akkor elfogta, amikor kesztyűben és kék lábzsákban végighaladt a sötét előszobán, el a lakók lábbelijei és felsőruházata mellett. A folyosó falán csinos keretes, virágokat ábrázoló képek lógtak. A hálószoba ártatlan, nőies benyomást keltett. A fehér szín uralta, egyedül a még mindig leeresztett műanyag redőny pompázott rózsaszínben.

– Az áldozat neve Laura Kjær, harminchét éves, a belvárosban dol-goz ott fogorvosi asszisztensként. Úgy tűnik, már lefeküdt, és rátörtek. A kilencéves fia a folyosó végén lévő szobájában aludt, de nem látott vagy hallott semmit.

 Thulin az idősebb, egyenruhás kollégája beszámolója alatt a franciaágyat nézte. Csak az egyik oldalán aludtak. A hosszú szálú, fehér szőnyegen egy lámpa feküdt, amelyet minden valószínűség szerint az éjjeliszekrényről vertek le.

– Amikor reggel felébredt, a ház üres volt. Reggelit készített, felöl-tözött, és várta az édesanyját, de amikor látta, hogy nem fog megjönni, átment a szomszédba. A szomszéd visszakísérte a házba, hogy körbenézzen, de kutyaugatást hallott a játszótérről, és amikor odament, megtalálta a holttestet, és azonnal felhívott minket.

– Az apával felvették a kapcsolatot?

 Thulin ellépett a kollégája mellett, benézett a gyerekszobába, majd visszafelé indult a folyosón. Az egyenruhás rendőr követte.  – A szomszéd szerint pár éve meghalt rákban. Az áldozat a férje halála után fél évvel megismerkedett valakivel, aki beköltözött hozzá.

Az illető valami kiállításon van. Miután megérkeztünk a tetthelyre, felhívtuk. Nemsokára jön.

 A fürdőszoba ajtaján keresztül Thulin három, egymás mellett sorakozó elektromos fogkefét vett észre. A padlón egy papucs árválkodott, a falon két egyforma fürdőköpeny lógott. Thulin visszahúzódott a folyosóra, és belépett a tágas konyhába, amelyből egy nappali nyílt, ahol fehérbe öltözött technikusok nyomokat és ujjlenyomatokat kerestek a rendelkezésükre álló eszközökkel. A berendezés pont olyan átlagosnak tűnt, mint az egész lakónegyed. Skandináv dizájn, a legtöbb bútort az IKEA és az ILVA szolgáltatta, az asztalon három üres tányéralátét, egy vázában csinos őszi csokor, a szófán párnák, a mosogató melletti pulton egyetlen mélytányér tej- és kukoricapehely-maradványokkal. Nyilván a fiú reggelije. A nappaliban egy digitális képkeretben megállás nélkül váltakoztak a kis család fotói, pedig Thulin érkezése előtt a mellette álló üres fotelen kívül nem volt nézőközönségük. Az egyik képen az édesanya ölelte fiát és élettársát. Arcukon mosoly játszott. Boldognak tűntek. Laura Kjær csinos, karcsú nő volt, vörös haját hosszúra növesztette, meleg, barátságos szeméből érzékeny lélekre lehetett következtetni. Kellemes fészket teremtett a házból, Thulint mégis rossz érzéssel töltötte el a környezet.  – Betörésre utaló nyomok?

– Minden nyílászárót ellenőriztünk. Úgy tűnik, lefekvés előtt tévézett, és megivott egy csésze teát.

 Thulin végigfuttatta a tekintetét a konyhai információs táblán, de semmi különöset nem talált. Órarend, naptár, uszodai nyitvatartás, árajánlat fametszésre, meghívó a lakástulajdonosok egyesületének halloweenpartijára és emlékeztető, hogy ne felejtsék el a központi kórház gyermekosztályára megbeszélt vizsgálati időpontot. Thulin mindig is jó volt abban, hogy észrevegyen olyan apróságokat, amelyeknek nagy jelentőségük lehet. Valamikor ebből állt az élete. Amikor hazaért, és kinyitotta a bejárati ajtót, figyelnie kellett a jelekre, amelyekből ki tudta olvasni, jó vagy rossz nap vár-e rá. De most úgy érezte, nincs mit észrevennie. Csak egy családot látott, és az idillikus mindennapjaikat. Olyasmit, amit ő a háta közepére sem kívánt volna. Egy pillanatig megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak ez zavarja a házban.  – Telefonok, tabletek, számítógépek?

– Amennyire idáig meg tudtuk állapítani, semmi sem hiányzik. Genz emberei már összepakolták a cuccot, és beküldték átnézésre.

 Thulin bólintott. A legtöbb testi sértéses és gyilkossági ügyet így lehet felderíteni. Általában lehet találni sms-eket, telefonhívásokat, e-maileket vagy Facebook-üzeneteket, amelyek megmutatják, miért történt az, ami. Már alig várta, hogy ránézhessen az anyagra.

– Mi ez a szag? Hányás?

 Csak most tűnt fel neki a házat belengő kellemetlen, orrfacsaró bűz. A kollégája bűntudatos képet vágott, és Thulin hirtelen észrevette, milyen sápadt.

– Sajnálom. A tetthelyről jövök. Azt hittem, hozzá vagyok szokva… De inkább megmutatom, miről van szó.

– Jelentést kérek, ha megvan az áldozat élettársa. A kollégája hálás tekintetétől kísérve nyomta le a hátsó kertre nyíló teraszajtó kilincsét.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4115163814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.