Olvass!

KönyvesBlog

Vass Norbert: Megtanultam, hogy a történetekben mekkora erő lakik

2019. október 05. .konyvesblog.

vl_vn_online.jpg

Fotó: Végh László

Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteket. Nemes PéterNovics János, Mesterházy Balázs, Jassó Judit és Mucha Dorka után most Vass Norbert mesél a szigetkörök közben a refrének helyére bekúszó kósza gondolatokról meg a szerkesztővel telenyilazott korrektúraoldalakról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban?

Megtanulni, hogy a történetekben mekkora erő lakik. A mesekönyvek, amikből anyukám olvasott föl nekem kisgyerekkoromban, a diafilmek, amiket a megyei könyvtárból kölcsönöztünk ki a szüleimmel, később a képregények, az indiánozás vagy a Kaland-Játék-Kockázat kötetek – amik közül egyetlenegyre kellett csak beruházni, onnantól fogva, a Holló és Társa antikváriumban csereberélhetők voltak –, mind arról győztek meg, hogy történeteket mesélni klassz dolog. Hiszen meséket hallgatni is klassz. Szóval hinni kezdtem a történetekben. Persze bátortalan vagyok, ezért időbe telt, mire írni mertem én is, és hálával tartozom azoknak, akik kezdettől biztattak. És azoknak is, akik arra ösztönöznek, hogy egyik-másik szövegen dolgozzak még egy keveset. Vagy éppen sokat. 

Vass Norbert: Indiáncseresznye

FISZ – Apokrif Könyvek, 2019, 126 oldal, 1900 HUF

 

Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét?

Azt hiszem, egy téli szigetkör volt a szikra. December 30-át írtuk, hideg volt nagyon. Ilyenkor a fák teljesen csupaszok, alig látszik este a lehelet, és a csönd is nagyobb körülöttünk valahogy. Előre- meg visszanézésre való ez a sötét. Én viszont az utat szoktam csak figyelni és a légzésemet, ha futok. De mióta nem hallgatok közben zenét, a refrének helyére bekúsznak időnként kósza gondolatok. Így történt, akkor is. Három régebben írt elbeszélésem jutott eszembe, amelyek mindegyike egy-egy gyerekkori esetet beszél el. Mi a manó, gondoltam, és beugrott még két kölyökkori sztori. Aztán még kettő, már a zuhany alatt. Úgyhogy felírtam ezeket egy sárga post-itra és az íróasztalomon hagytam, hogy kéznél legyen, ha lesznek esetleg további ötletek. Rövidesen kiegészült az a lap néhány hívószóval is. A BMX, a mélyzöld uszodavíz és a Tupperware kelesztőtál köztük voltak biztosan. Lassacskán kezdődhetett is a munka.

Mit vártál az első könyvedtől?

A gyerekkorról szerettem volna elmesélni néhány történetet. Hétköznapiakat és határhelyzeteket. És hamar világos lett, hogy ez az az időszak, amikor mindennaposak az ember életében a határhelyzetek. Egy gyerek nap nap után a határait próbálgatja ugyanis. Kiskamasznak lenni pedig hasonlóan felbolydult állapot, mint amilyen felbolydult az a korszak volt, amikor én voltam gyerek. Így aztán izgalmas kihívásnak tűnt a kilencvenes évek első felének díszletébe helyezni a kötetben megírt kölyköket.

Alámerültem tehát. És különös módon az akkori tárgyak és a rendszerváltozás utáni éveket meghatározó, sajátos popkulturális kulissza segített a gyerekkorommal párbeszédbe lépni. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy azok számára is működnek-e az Indiáncseresznyében olvasható történetek, akik máskor vagy másutt nőttek fel. Remélem, igen. És titkon abban is bízom, hogy ez a könyv apropót kínál arra, hogy húsz meg huszonöt éve abbamaradt beszélgetések folytatódjanak. Hogy mi, olvasók, elmeséljünk egymásnak néhány gyerekkori történetet. 

Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön?

Szép folyamat volt, nagyon, amíg minden apró részlet összeállt. Igaz, beletelt némi időbe, de azt hiszem ez – nálam legalábbis mindenképpen – természetes. Míg a küzdelmes aprómunka folyt, lassan mindegyik mozaikdarab a helyére került, és talán éppen ezek az új elemek adtak erőt a mondatok csiszolgatásához. Egy szép napon megleltem a mottót, aztán a cím is véglegesedett. Egy januári délután összeszedtem a bátorságomat, és küldtem egy emailt Totth Bencének, hogy készülget ez a kötet, és hogy mennyire örülnék, ha ő írná hozzá a fülszöveget. Izgatott voltam, vállalja-e majd. És örültem nagyon, hogy igent mondott rá, aztán pedig annak is, hogy ilyen szépet írt! Legvégül a borító lett meg, pedig ahogy megláttam Jetpack-robotot, egyértelmű volt, hogy ő kell ide. Hálás vagyok Szabó Ottónak, hogy kölcsönadta a szobrát a címlapra. Szóval tudom, hogy szerénytelenül és hülyén hangzik ez, de amikor legutoljára olvastam, emlékeim szerint a szigetkör alatt körvonalazott elképzeléseimnek körülbelül megfelelt a kötet. Ennél persze sokkal fontosabb, hogy vajon másnak is tetszik-e.

Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet?

Először a kötetet szerkesztő Nyerges Gábor Ádámnak mutattam meg egyben a szöveget, aki nagyon sokat segített nekem. Állati áldozatos munkát végzett, mondatról mondatra nézte át a kéziratot. Kialakult valahogy, hogy az Akvárium teraszán találkozunk. Hoztuk mindketten az összegyűrt, korrektúrázott oldalakat. Nyár volt. Körülöttünk csodaszép emberek itták a limonádés valamijüket, mi meg gondterhelten görnyedtünk a kávénk fölé és minden alkalommal alaposan telenyilaztuk az aktuális részeket és jól össze is tollaztuk a kezünk. Én legalábbis biztosan. Balkezes vagyok. Hazafele meg azon dünnyögtem magamban a bicajon, hogy melyik irányba dőljön el egyik vagy másik mondatszerkezet.

Szerettem ezeket a találkozásokat. De mielőtt az évszakhosszú dekázgatásba belekezdtünk volna, elküldtem a szöveget két „előolvasónak”, Réti Zsófinak és Fráter Zoltánnak. Mindkettejük véleménye nagyon fontos nekem, piszkosul pontos olvasók ugyanis. Így aztán jólesett, hogy egymástól függetlenül azzal biztattak, hogy nem járunk rossz úton.

Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán?

Az egyik történetben szó esik egy versenyről. A kötetben szereplő gyerekcsapat tagjai időnként körbebicikliznek egy iskolát, stopperórával mérik az időt, a legjobb eredményt pedig a közeli zanócásban talált féltéglával írják föl az aszfaltra, a startvonalnál. Ez a rekord. Addig él, ameddig megdől vagy lekopik. Ez a verseny történetesen egy létező helyszínen zajlik, és amikor az egyik jó barátom, egy kerékpártúra keretében arrafelé járt, mért magának egy kört, és hát bődületes rekordot hajtott. Oké, idősebb kicsit a könyvben szereplő kölyköknél és alighanem jobb a bicaja is, de amikor elárulta, hogy mennyi idő alatt ért körbe, akkor nagyot néztem azért. Föl is írom majd féltéglával a nevét meg az idejét, ha legközelebb arra megyek. 

Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla?

Nem emlékszem rá. Ezek szerint nem hagyott sajnos maradandó nyomot. Az viszont alapélményem, hogy a kötelezőkről penzumokban gondolkozom. Felírtam magamnak az olvasónaplómba, hogy tudom is én, ma le kell nyomni 25 oldal Egri csillagokat és utána lehet csak bicajozni menni, vagy edzésre. Az élményszerű olvasástól azért ez jó messze van. Ami viszont markánsan megmaradt, az az Odüsszeiával való maratoni küzdelem, aztán a csodálkozás, hogy tulajdonképpen félreértésből olvastam csak végig ezt a monstrumot. Az történt, hogy vártam már eléggé a nyarat, és az utolsó magyarórán nem figyeltem, és annyit írtam csak föl, hogy Odüsszeia, és alá is húztam, hogy ne felejtsem el. Meglepődtem, amikor a könyvtárban megláttam, milyen vaskos ez a kötet. A borítója sötétkék volt és tele voltak nyilván kávé- meg szörpfoltokkal a megsárgult, vékony lapjai. Be kellett, rendesen osztani, melyik nap hány sor, hány ének legyen. Úgy emlékszem, Avanti benzinkutas, A/6-os méretű lapokra jegyzeteltem a tartalmát, és gemkapoccsal tűztem össze az oldalakat. Aztán néztem egy nagyot, amikor szeptemberben közölték a többiek, hogy csak néhány éneket kellett volna olvasni. Tényleg? Addigra én már hexameterben beszéltem magamban edzések alatt, így aztán elkerekedett a szemem. A Matus tanárnő meg megsajnált, és mondta, hogy tartsak akkor egy kiselőadást a könyvről, ha már… Olyat azelőtt biztos nem csináltam még, de jól jöttek hozzá az ákombákom jegyzeteim. A referátum végén Odüsszeusz hazaérkezett. Én meg visszavittem a könyvtárba a többször is meghosszabbított kötetet.

Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad?

Nagyjából 21-22 éves koromban. A Pázmányon Lackfi János és Vörös István tartottak nekünk kreatív írás kurzusokat. Istvántól minden alkalommal kaptunk valami házi feladatot is, amivel napokig bíbelődtem, hogy a következő héten úgy vigyem már magammal a szöveget, hogy íme, ez irodalom. Nem telt sok időbe, hogy a többiek meggyőzzenek róla, mennyire nem az. Ezekből az alkalmakból rengeteget tanultam. Aztán nekiugrottam, megint.

Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?

Végel László Egy makró emlékiratai című könyve. Elképesztően erős így jöttem-kötet arról, milyen megérkezni a semmibe. Barátságról, szabadságról, hencegésről és árulásról szól, beszédképtelenségről és túlbeszéltségről. Lányokról és fiúkról. Arról, milyen macskaköves utcákon lófrálni, ölelkezve, naphosszat. Szép. Vonaton olvastam egy részét és volt, hogy hangosan fölnevettem rajta, de olyan is, mikor néztem csak kifele az ablakon és nyeltem a könnyeimet. Szerelmi vallomás szerintem ez a kötet Újvidékhez és a fiatalsághoz. Másfelől és ugyanakkor az elmúlásról és az otthontalanságról szóló, szívszorító ballada. Minden mondata csoda.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2515191714

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.