Olvass!

KönyvesBlog

Moesko Péter: Az írás hasonlít a zenei improvizáció folyamatához

2019. október 07. .konyvesblog.

konyvesblog_margo_2019_moesko_peter.JPG

Fotó: Kovács Tamás

Idén már ötödik alkalommal kapja meg egy első prózakötetes szerző a legjobbnak járó Margó-díjat. Lassan hagyomány, hogy a Könyvesblogon interjúsorozatban mutatjuk be a rövidlistára került jelölteketNemes Péter,  Novics JánosMesterházy BalázsJassó JuditMucha Dorka, Vass Norbert, Pungor András és Forgács Péter után most Moesko Péter mesélt az írás folyamatáról, az úton levés és gyökértelenség hatásairól, valamint a feloldás hiányáról. A legjobb első prózakötetnek járó elismerést október 10-én az őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adják át a Várkert Bazárban.

Mi volt a legfontosabb tapasztalat az első kötetig vezető alkotói folyamatban? 

Habár nem bonyolultak a novelláim, legtöbbször mégis sok időbe telt, mire megtaláltam egy-egy történet vázát. A konkrét megírás maga már nagyban hasonlít a zenei improvizáció folyamatához, de egy váz mindig van, egy keret, ezt pedig nem olyan könnyű fölállítani. Sok nyirbálással jár, az ötletek nagy része megy a levesbe (vagy jobb esetben később egy másik novellába). A szűrés és sűrítés tehát mindig fontos és nehéz része a munkának. Nálam viszont ez jobbára fejben zajlik le, és ezt volt a legfontosabb tapasztalat: hogy csak akkor álljak neki írni, amikor már nincs hova szűrni, mert már lelátok a szövegtest mélyére, és azt is látom, mi ott az érdekes. 

moesko_b_1.jpg

Mi volt az a szikra, ami beindította az alkotói munkát? Mi adta a kötet alapötletét? 

Szikra nem nagyon volt, a novellák szép lassan kötetbe rendeződtek az évek alatt. Tudatossá csak a könyv gerincét képző, Bontás című novella után vált a munka. Ott éreztem először, hogy ezek végül is egymáshoz illő írások. Eddigre néhány más novella már megjelent a Kalligramban, az Új Forrásban és a Műútban, így egyfajta szakmai visszajelzés is megerősítette a kötet tervezését. Mikor aztán Andok Tamás fotójával együtt egy mappába rendeztem az anyagot, úgy éreztem, hogy ez igazából jó. Időközben úgy hozta az élet, hogy először Münchenbe, majd Bécsbe költöztem, és korábban is sok helyen laktam. Ez a folyamatos úton levés, gyökértelenség vagy legalábbis bizonytalanság valószínűleg tudat alatt is beszivárgott a novellák soraiba. Nem véletlen, hogy ha megkérdezik, mégis hova megyünk haza, mit jelent az, hogy haza, nincs rá egyértelmű válaszom. 

Mit vártál az első könyvedtől? 

Azt, hogy legyen olvasója, legyenek páran, akiknek érdekesek ezek a történetek, annak ellenére, hogy nem mindegyiket könnyű megemészteni. Nekem sem volt az. 

Ha tehetnéd, mit változtatnál a könyvön? 

Alapvetően precíz, aprólékos ember vagyok, de az írásaimmal nem szeretek szöszmötölni. A novellákat többnyire egy lendülettel írom meg, és minimális korrigálásoktól eltekintve utána már nem nyúlok hozzájuk. Mindig lehetne találni javítani valót, de nekem többnyire úgy tetszik, ahogy elsőre sikerül – amennyiben sikerül. Jenei László szerkesztőmmel ilyen szempontból is szerencsém volt: alig nyúlt hozzá valamihez, de amihez mégis, ott kellett is. 

Kinek a véleményére adtál a leginkább írás közben, kinek mutattad meg először a kész kötetet? 

Írás közben csak a saját véleményemre vagy inkább megérzéseimre hallgatok. Ahogy zenélni és fotózni, úgy írni is csak magányosan, intuitív módon tudok. Az egyes novellákat a közeli barátaim közül néhányan már kezdettől fogva olvasták, jóval azelőtt, hogy fölmerült volna egy önálló kötet terve. Kovács Tamás, a férjem, illetve Andócs Andrea és Andok Tamás barátaim fontos és őszinte véleményezők voltak az első novellától (a Pótbúcsú címűtől) kezdve. Utána aztán sokáig alakult a tartalom, ezt nagyon élveztem: azt, hogy mi és milyen sorrendben kerüljön be, milyen íve legyen a könyvnek – egyáltalán, hogy milyen könyv legyen. Miután rövid ideig házaltam a kézirattal, Borda Réka volt az, aki tényleg lelkesen fogadta be az anyagot a Műúthoz, egy minden szempontból támogató műhelyhez. 

Mi volt a legfurcsább, legemlékezetesebb olvasói reakció a kötet kapcsán? 

Már most, fél év alatt is rengeteg olyan véleményt kaptam, amelyek nagyon érdekes szempontokat vagy részleteket hangsúlyoznak. Többen kiemelték az úgynevezett nehéz, bár valójában mindennapi témákat: a homoszexualitást, a tisztázatlan családi múltat vagy épp a testi vagy szellemi fogyatékosságot. Ezek pedig nem drámai konfliktusok, hanem állapotok, élethelyzetek, amikre nem nagyon van irodalmi értelemben vett feloldás. Engem viszont nem is érdekel (olvasóként sem) a feloldással, tanulsággal summázható történetmesélés. Eddig az olvasók sem hiányolták, sőt többen épp ezt mondták a kötet pozitívumának: hogy – pongyolán fogalmazva – nem az a megmondós fajta. 

Mi volt az első regény, amit valaha elolvastál? Milyen emlékeid vannak róla? 

Amit valaha önszántamból olvastam, valószínűleg Jacqueline Wilsontól volt a Tracy Beaker kalandjai. Egy gyerekotthonban élő vadóc kislányról szól, akinek él ugyan, de nem jelentkezik az anyja, így próbál magának nevelőszülőt találni. Adott egy nehéz alapszituáció, aminek meseszerűek ugyan a fordulatai, de az emberek mégis emberként, ismerősen viselkednek. Mikor Tracy először látja a nevelőanyuka-jelölt Cam lakását, csalódik, hogy kupi van, kopottas a padló, bénák a bútorok, sőt maga Cam is kicsit szürke, unalmas. Tetszett ez a hétköznapiság, kamaszos keserűség. Később is hasonló könyvek érdekeltek: Adrian Mole, Zabhegyező, stb. 

Hány évesen írtad meg az első olyan szöveget, amit már úgy mutattál meg másnak, hogy irodalomnak tartottad? 

Volt egy novellám, amit tizenhat évesen odaadtam a faktos magyartanárnőm, Pápa Zsuzsa néni kezébe. Ő pedig leült velem, hogy irodalmi szempontok szerint végigrágjuk. Ez maradandó élmény volt. Nem azért, mert tudni akartam, mitől irodalom az irodalom, maga a novella pedig értéktelen volt. Én viszont elkezdtem közelebb kerülni ahhoz, hogyan lehet kordában tartani egy cselekménysort, és hogy mitől lesz érdekes vagy legalábbis hihető, hiteles a leírt szöveg. Alapfogalmak is hiányoztak még. Emlékszem például, nem tudtam, mit jelent az a szó, hogy közhely. 

Mi a kedvenc debütáló köteted, és miért?

Wells Tower Elpusztítva, felperzselve című novelláskötete. Pont olyan dolgokról szól és pont olyan nyelven, ami engem a legjobban érdekel. De a Zabhegyezőt még ma is nagyon szeretem.

(Moesko Péter: Megyünk hazaMŰÚT, 2019, 96 oldal, 2500 HUF)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1715192060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.