Olvass!

KönyvesBlog

Bolyai akkora zseni volt, mint Einstein, mégis elfeledték

2019. október 27. .konyvesblog.

Méltatlan körülmények között, elfeledve hal meg, jeltelen sírba temetik. Élete csupa konfliktus, anyját korán elveszíti, apjával való viszonya legendásan ellentmondásos. Az egyik legnagyobb magyar tudós, a matematikában, filozófiában, zeneművészetben, de még a hadtudományokban is otthonosan mozog. A tizenkilencedik századi marosvásárhelyi zseni, Bolyai János életét dolgozza fel Láng Zsolt legújabb regénye, a Bolyai, amely ezúttal a hét könyve lett nálunk.

Láng Zsolt: Bolyai

Jelenkor Kiadó, 2019, 456 oldal, 4499 HUF

 

A nemeuklidészi geometriát megalkotó erdélyi matematikus életéről rengeteg írás, történeti munka, szépirodalmi mű született már. Ezekre hívja fel a figyelmet a szöveg bevezetőjeként is olvasható fejezet (Bibliotheca Telekiana), amely nem más, mint az ezekből a munkákból származó idézetek sokasága. Már ezeknek a pár soros citátumoknak a végigolvasása során egyértelművé válik, hogy Bolyai képe mennyire sokféleképpen, milyen különböző hangsúlyokkal élt a köztudatban, illetve a róla írók gondolataiban. Láng Zsolt, mintha ezzel a bevezetővel is relativizálni kívánná saját írását, és kimondatlanul is egyértelművé teszi azt, hogy itt és most nem születik más, mint egy újabb értelmezés a címszereplőről. Bár valószínűleg az összes életrajz a közismert tényeken alapul, mégis mindegyik különböző, a biográfia ugyanis természetéből adódóan mindig fikció. Ez a konzekvencia levonható már az idézetek olvasásakor, de ha nem lenne világos, az író is egyértelművé teszi a kötet elejére illesztett mondattal: „A legjobb, ha itt az elején kijelentem, a könyvbeli valóság merő fikció.” 

„Hölgyeim és uraim, Bolyai Jánosról, a tizenkilencedik században élt magyar tudósról, a nemeuklidészi geometria megalkotójáról szeretnék önöknek mesélni. Zseni volt, legalább akkora, mint Einstein. Csakhogy ő nem kapott Nobel-díjat, és egyetlen fényképfelvétel nem maradt róla, de nem azért, mert akkoriban még nem volt sem Nobel-díj, sem fényképezőgép. Nyomorúságos körülmények között halt meg, teljesen ismeretlenül. Az Einsteinnel való párhuzam mégis indokolt, ugyanis Bolyai felfedezése nélkül sem térgörbületről, sem az idő viszonylagos természetéről nem beszélhetnénk.”

A második fejezetet kezdő sorokból nemcsak Bolyai tudománytörténeti jelentősége válik nyilvánvalóvá, de tovább olvasva az is, mennyire nehéz egy ilyen nagy formátumú emberről írni. A Bolyai-regény megírásának nehézségei mintegy metaszövegként magában a Bolyai-regényben kapnak helyet. Nemcsak egy élettörténet rajzolódik ki a szövegben, hanem ennek a történetnek a megírása is. A legelejétől látható ez a két szál, a prímszámokkal jelzett fejezetekben felváltva kapnak helyet: az egyikben Bolyairól hallunk egyes szám harmadik személyben egy mindentudó narrátortól, a másikban a Bolyai történetét író elbeszélő szólal meg egyes szám első személyben.

A Bolyai-regény megírása óriási, már-már vállalhatatlan feladatként tornyosul az elbeszélő előtt, aki a marosvásárhelyi Teleki Tékában látja meg a tudós több mint tízezer lapból álló feljegyzéseit, hátrahagyott írásait. Ez a hatalmas, kétméteres tornyokban álló papírtömeg nem hagy neki nyugtot, és egy svájci ösztöndíj ideje alatt úgy határoz, végigolvassa az addigra már digitalizált anyagot, amelyből végül a regényben olvasható regény születik. Az életrajz fontosabb fordulópontjait kirajzoló történet felépítése során rengeteg a reflexió, a megjegyzés a folyamatra. Így nemcsak egy Bolyai-portré rajzolódik ki a lapokon, de a portréval küzdő író élete is az olvasó elé tárul. E két, időben távoli sík között aztán egészen sajátos dinamika alakul ki, hiszen míg az egyik oldalon az ereje teljében lévő Bolyai kimosódik az életből, addig a másik szálon mintha éppen ellentétes irányú folyamat zajlana: a kezdetben bizonytalan és feladatait halogató, céljait kereső író egyre határozottabbá válik, felkészül a regény megírása. Az író számára több ok miatt is problémát jelent a regény megalkotása. Ezek egyikét egy beszélgetésben a következőképpen fogalmazza meg:

„Ha valaki a nemeuklidészi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklidészi formáját hozza létre.”

Az ehhez szükséges axiómák tagadása, vagy legalábbis megkérdőjelezése az irodalomban valami olyasmit jelentene, hogy a regényhagyomány összes korábbi tapasztalatát és eljárását sutba kellene vágni és újfajta eljárásokon, szemléletmódon alapuló szöveget kellene létrehozni. Láng Zsolt regénye azonban nem tűnik kifejezetten formabontónak, vagy kísérletezőnek, annak ellenére, hogy véleményem szerint sokkal több különös szerkesztési elvet alkalmaz, mint amit első olvasásra fel lehetne ismerni.

A két szálon felépített, váltakozva elmesélt alapszerkezeten túli sajátossága, hogy Bolyai életének történetét egy-egy jelenetből bontja ki. Lehet az egy tőrpárbaj, egy szeretkezés, egy délutáni álom, egy apánál tett látogatás vagy egy városi séta, a konkrét, néhány órás jelenet minden esetben túlmutat önmagán, hiszen Bolyai egyik jellemzője, hogy folyamatosan távol van. Bármi történik körülötte, gondolatai messze járnak, lélekben soha nincs az aktuális események helyszínén. Vagy a számok birodalmában, vagy a régmúlt események és azok összefüggései között időzik. Ez a rendíthetetlenül és megállíthatatlanul zakatoló gondolatmenet az, amiből az egész élete, a szüleihez, a nőkhöz, a katonasághoz való viszonya kirajzolódik, ugyanúgy, ahogyan betegségei, érzései, tudományos megállapításai is. Ezekbe a jelenetekbe Láng nagyon sok lírai elemet épít be, egyrészt mintha ezzel ellensúlyozná a szövegrészek erős gondolatiságát, másrészt pedig Bolyai távoli, absztrakt gondolatai majdnem mindig egy látvány hatására indulnak el:

„A víz alatti test felnagyítódott, a meztelenség elveszítette valós jelentését. Mintha másik térből lesné őt. Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult. És amikor már-már megállt, a víz alatti test megmozdult, az inak megfeszültek, a test kiegyenesedett, nyílvesszőként indult a felszín felé. Sebként szakadt fel a víztükör, kibuggyant a mélység belseje, mérhetetlen zavart keltve, ugyanis a kibuggyanás várható és tényleges helye nem esett egybe. A valóság az eltérés szakadékába roskadt. Szabad szemmel felismerhető lett az anarchia mértéke. A lány persze ezzel mit sem törődve, kacagva eltűnt a vízparti bokrok között.”

A patakban fekvő, meztelen lány képe juttatja el például ahhoz a felismeréshez, hogy minden elhibázott, ami tökéletes akar lenni; mert ha hiányzik belőle az ellentmondás, akkor hiányzik belőle a törés dimenziója, ami a tudás és a megértés közötti határsáv. 

A Bolyai-szál minden fejezete egy-egy jelenetre épül, és ezek mindegyikében jelen van egy nő. Az első, Bolyai élettörténetét tárgyaló fejezetben egy Ilona nevű nővel történő szeretkezés leírása a középpont, az utolsó fejezetben szintén egy nő karjaiban található, de itt már a haldoklás megrázóan ábrázolt pillanataiban. A szöveg nem feledkezik meg az anyához fűződő ambivalens viszony tárgyalásáról sem. Ennek a kapcsolatnak az alapja a távolság, a szeretet és a ridegség összefonódó ellentéte, amely majd a tudós nőkkel való viszonyaiban is tetten érhető lesz. A vágy és az elutasítás kettőse, ami ezeket a viszonyokat ellentmondásossá teszi, de a fejezetekből egyértelmű, hogy épp a nőkkel való kiegyensúlyozott kapcsolat az, ami hiányzott az életéből.

Ugyanez az ambivalencia jellemző az apával, Bolyai Farkassal való viszonyra is. A kötetben olvasható levelezésükből egyértelművé válik ugyanis, hogy mennyire fontosak voltak egymás számára (ha másért nem, azért biztosan, mert csak az egyik zseniális elme értheti meg a másikat), de mégis állandó viták, veszekedések uralták kapcsolatukat. Bolyait csak a másik Bolyai volt képes megérteni, és talán éppen ezért vitatkozni is csak ő volt képes vele igazán, mélyre hatolóan. Az apa nagyon sokat tesz a fiúért, a fiú pedig folyamatos lázongásai közepette is ragaszkodik az apjához. Kettejük nagy jelenete a regényben, mikor János a már haldokló Bolyai mellé bújik az ágyba, és így tréfálják meg Bolyai sógornőjét. Ebben az abszurd jelenetben kézzelfoghatóvá válik a közöttük lévő közelség, az egymás intellektuális megértése és kimondatlan, örök szövetségük is. Mindezek ellenére mindennapjaikban nincs más, csak vita, veszekedés, és egymás gúnyolása. Pályáján, életének alakulásában azonban az apjának van a legnagyobb szerepe. Mintha kapcsolatuk is igazolná azt, a regényben elhangzó, Szondi Lipótnak tulajdonított megállapítást, mely szerint „sorsunk alakítói között az apáé a főszerep.”

Szelle, Gazan, Nógrádi, Láng - Ilyen volt a Margó utolsó napja

Fotó: Valuska GáborA tegnap esti Lovasi András koncerttel véget ért az idei Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, de még az utolsó napon is rengeteg izgalmas program volt. Szelle Ákos első krimijéről mesélt, amelyet ingázás közben a vonaton írt. A dán Sissel-Jo Gazan elárulta, miért vitt bele...

Láng Zsolt regényében hemzsegnek az irodalmi, művészettörténeti, kultúrtörténeti utalások. A kötetbeli író bármerre jár Svájcban, mindig az irodalomba ütközik. Az összes megidézett művész közül azonban Esterházy Péter jelenléte a legerősebb, hiszen ő az, aki az elbeszélő szerint meg szerette volna írni a sokáig méltatlanul elfeledett matematikus élettörténetét. Hozzáteszi azt is, hogy a tizenkétezer darabos, „zűrzavaros kazalként” összekeveredett kéziratot Esterházy tökéletes rendbe tudta volna tenni:

„Ő meglátta volna benne a tér abszolút természetét, azaz azt az állapotot, amely minden létezőt és nem létezőt, igazat és nem igazat képes magába foglalni.”

Azt, hogy Esterházy hogyan írta volna meg a Bolyai-regényt, legfeljebb elképzelhetjük. Láng Zsolt megértési kísérlete viszont bármikor kézbe vehető. Az ő portréjából egy „nem nyájas, de nagyon szerethető” ember képe bontakozik ki, egy ellentmondásos, a társadalomba nehezen beilleszkedő, hatalmas formátumú gondolkodóé, aki minden nagysága mellett néha szánalmasan esendő. Hogy reális-e ez a kép, nem ellenőrizhető. De Bolyai munkássága talán éppen az igazság, az egyetlen igazság létezésének problematikusságára világít rá:

„Bolyai a terekre nézve fogalmazta meg tételét, vagyis kimondta, hogy különböző terekben különféleképpen viselkednek a matematikai törvények. Az euklideszi és a nemeuklideszi világ egymás mellett létezik. Tehát amikor az igazságról beszél, és az igazság helyét kiemelten kezeli, azzal azt mondja, korát száz évvel megelőzve, hogy különböző terekben más és más az igazság.”

Szerző: Kolozsi Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5115263944

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.