Olvass!

KönyvesBlog

5 dolog, amit a nők nem csinálhattak a századfordulón

2019. október 31. forgáchkinga

hugonnai.png

Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő

Lányok és asszonyok aranykönyve – ez a címe Szécsi Noémi új kötetének, amely azt vizsgálja, hogyan tekintettek a nők testére a 19. század végén és a 20. század elején. A könyv az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma történetén és rendelési naplóin keresztül mutatja be, hogy mit tehettek vagy nem tehettek meg a nők a saját testükkel, és milyen szerepe volt a nők külsejének az életben való érvényesülésben. Szisztematikusan írja le, hogyan viszonyultak a korban a lányok, az anyák és asszonyok testéhez, miként vélekedtek a menstruációról, a szűzkultuszról, a szexualitásról, a szépségről vagy épp az egészségügyi problémákról. A rendkívül érdekes és tartalmas kötetből (amelyet a Margó Irodalmi Fesztiválon mutattak be) most öt érdekességet emeltünk ki. 

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve - Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19-20. század fordulóján

Park Kiadó, 2019, 380 oldal, 4490 HUF

 

A nők ne tanuljanak, mert menstruálnak

A századforduló környékén még sok férfi úgy gondolkodott, hogy a nők nem alkalmasak arra, hogy tanulhassanak. Ezt a nézetüket egyrészt azzal támasztották alá, hogy a nők a testi tulajdonságaik (pl. gyengeség, menstruáció), másrészt a sorsukból adódó kötelezettségek (háztartás, gyereknevelés) nem képesek szellemileg felnőni a férfiakhoz. Az érvelés ott bukik meg – ahogy erre Szécsi Noémi is felhívja a figyelmet –, hogy mindezt csak az iskolával nem tartották összeegyeztethetőnek. Az alsóbb osztálybeli, fizikai munkát végző nők esetében valahogy senki nem erősködött, hogy a menstruáció idején pihenni kellene.

„A 19. század során az emancipáció ellenzői folyton a női testre hivatkoztak: fizikai gyengeségükre, kisebb testi erejükre, vagy a nők által havonta elszenvedett menstruációra, amikor amellett kardoskodtak, hogy nem engedhetik a havonta lebetegedő női nemet a (felsőbb) oktatásba vagy a munka világába.”

A nők ne biciklizzenek

A kor egyik legnagyobb vitája a nőkkel kapcsolatban a „bicikli-kérdés” volt. A férfiak többsége amellett foglalt állást, hogy a nők ne kerékpározzanak. A nők biciklizését nemcsak azért tartották erkölcstelennek, mert azzal egyedül is szabadon mozoghattak, hanem azért is, mert sokan attól tartottak, hogy emiatt a nők majd elhanyagolják az otthoni teendőket. De ami még ennél is nagyobb botrányt okozott, az a biciklizéséhez használt kényelmes ruha volt: a nadrág.

„A kerékpározást különösen a hozzá viselt ruházat tette szimbolikussá, hiszen a legkényelmesebben egy bizonyosfajta nadrágban lehetett kerékpározni, amit a nők más testmozgáshoz – például tornához is viseltek. A buggyos bloomers már évtizedek óta létezett, 1851-ben rukkolt elő vele az amerikai Anne Bloomer, de népszerűség helyett legfeljebb hírhedtségre tett szert. Viszonylag szűk körben terjedt csak el, de jelentőségteljes ruhadarabként viselője azt demonstrálta vele, hogy kilép a szokásos (passziv) női szerepekből.”

A terhes nők ne mutogassák magukat

Mai szemmel meglepő lehet, de annak idején nem tartották erkölcsösnek, ha egy várandós nő társaságba járt. Sőt, az illemtankönyvek azt tanácsolták, hogy a gyermeket váró asszonyok, ha lehet, sehova se menjenek. És ha sétálni támad kedvük, azt is inkább csak sötétben tegyék. A terhesség a nő szexuális életének harsány bizonyítéka volt, így célszerűnek tartották a rejtőzködést.

„Talán ez a korszak a korábbiaknál érzékenyebb volt a tabukra, amelyeket a várandós nő látványa kifejezett: a nő szexuális életének látható bizonyítékára, az ember materiális eredetének és a jövő kifürkészhetetlenségének megtestesülésére.”

A nők a nászéjszakáig ne tudjanak semmit a szexről

A fiatal lányok, nők szüzességének kérdése az egyik legfontosabb tényező volt a korban. Olyan nő már nem nagyon számíthatott házasságra, akinek megkérdőjelezhető volt az ártatlansága. Éppen ezért a hajadon lányokat folyamatosan őrizték, és arra törekedtek, hogy a szexualitásról ne is tudjanak semmit egészen a nászéjszakájukig. Ahogy azt Szécsi Noémi többször is hangsúlyozza a könyvben, a férfiakra természetesen ez nem vonatkozott. Ők szabadon használták az alsóbb osztálybeli nők testét, gyakran látogatták a bordélyházakat. Így nem csoda, hogy az ifjú feleségeknek a nászéjszaka sokszor sokkoló élmény volt. És az sem volt ritka, hogy az újdonsült férjek szűz feleségüknek egyből valamilyen nemi betegséget is átadtak.

„Amennyiben találunk nőtől származó leírást a nászéjszakáról, az szinte kivétel nélkül a kiábrándulás és a megrendülés hangján szól. Azok, akik nem így tapasztalták meg, nem éltek át olyan traumát, hogy hangot is adjanak neki, feleslegesnek látták a dolgot taglalni.”

Az úrinők ne szoptassanak

A 19. században szinte kötelező volt szoptatós dajkát fogadni. Eleinte csak a főúri, később az úri és polgári családoknál is elterjedt a dajkatartás. Olyannyira, hogy egy idő után már egyfajta státuszszimbólumnak számított a szoptatós dajkák alkalmazása, a magasabb társadalmi osztályokhoz tartozó anyák így ugyanis megőrizhették testi szépségüket és még társasági életet is élhettek. Csakhogy ezzel kizsigerelték más, szegényebb anyák testét, és az ő a csecsemőiket is, akik emiatt nem jutottak anyatejhez.

„Egy orvos állítása szerint Magyarországon évente tízezer nő állt szoptatós dajkának, amit ő azért sérelmezett, mert ezáltal a szoptatás tízezer „erőteljes egyént” von el más, gazdaságilag fontos területekről. Ez ugyanakkor tízezer csecsemő életminőségének romlását vagy akár veszélyeztetését is jelentette.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7415273932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.