Olvass!

KönyvesBlog

20 éve jelent meg Magyarországon a Harry Potter - Ez J.K. Rowling meseszerű története

2019. november 02. KissOrsi

(Kép forrása)

„Ő híres lesz, sőt: élő legenda! (…) Könyveket írnak majd róla, és a mi világunkban minden gyerek ismerni fogja a nevét!” – mondta McGalagony azon a bizonyos estén Dumbledore professzornak, amikor takarókba bugyolálva magára hagyták a csecsemő Harryt az undok Dursleyék küszöbén. Ez a mondat viszont akár az íróra, J.K. Rowlingra is igaz lehetne, akinek karriertörténete maga a megtestesült tündérmese. A mi világunkban ő a kalandvágyó szegény lány, aki nyakába vette a világot, megküzdött a hétfejű reménytelenséggel, majd gondolt egyet és varázsolt magának egy másik életet. Már a születésekor szembement minden elvárással – hiszen szülei eredetileg inkább fiút vártak lány helyett – és később is olyan kívülálló maradt, aki soha nem elégedett meg a középszerrel. Író akart lenni, akkor is, amikor senki más nem hitt benne, csak egyvalaki: saját maga. Megalkotott egy páratlan univerzumot, ám ahhoz, hogy megértsük ennek mozgatóit, vissza kell mennünk oda, ahol minden csoda, baj és remény gyökerezik: a gyerekkorba.

HP20. Húsz éve jelent meg Magyarországon az első Harry Potter-kötet. A Könyves Magazin különszámát teljes egészében a sorozatnak szenteltük, kiderül például belőle az is, hogy mit gondol a gyerekjogi szakértő a Roxfortról, vagy hogy ki volt az a magyar rajongó, aki még Rowling előtt befejezte a szériát.

A tartalomról ITT olvashattok bővebben.

A magazin november 6-án jelenik meg, kapható lesz az újságárusoknál és a Libri könyvesboltokban, de már előrendelhető!

Az elmúlt húsz évben mi másként olvastunk volna a Harry Pottert, ha nem egy olyan fiú fejlődéstörténeteként, aki a lépcső alatti gardrób száműzöttjéből a varázsvilág megmentője lett? A hétkötetes regényfolyam ugyanakkor tele van olyan mozzanatokkal, amelyek írója, J.K. Rowling hullámvasútszerű életét idézik. Talán nem véletlen az sem, hogy Rowling a saját születésnapját ajándékozta leghíresebb mesehősének, hogy aztán a rajongók mindkettőjüket július 31-én ünnepeljék. De mi az oka annak, hogy a varázsuniverzum hőse akkor nem egy lány lett? Habár az író azt mondta, hogy a szereplők közül Hermione az, akiben saját maga eltúlzott mását látja, és akinek alakjához igazán mélyről merített, nem lehet eltekinteni attól, hogy Harry Potter az, akinek az élete több ponton is egyezik Rowlingéval. 

Hány ideális apja van Harrynek?

Holott a Joanne Rowling néven született szerző látszólag szerető családba született, melynek lappangó diszfunkcionalitása a külvilág számára mindvégig rejtve maradt. Eleve már a születése is frusztrálta a szüleit, hiszen szívük mélyén fiút vártak, akit Simon Johnnak kereszteltek volna el. „Egy masszív csalódás volt” – mondta róla a húga, Dianne a 2007-es J.K. Rowling: A Year in the Life című dokumentumfilmben. A Rowling-szülők nem is csináltak titkot belőle, hogy elsőszülöttüknek fiút vártak, ez a belső kudarcélmény – a mit keresek én itt? kínzó érzése – pedig ismerős lehet mindazoknak, akik felütik az első Harry Potter lapjait. Rowlingnak az apjával sosem volt kiegyensúlyozott a viszonya, előfordult, hogy évekig nem beszéltek egymással. Talán ez is az oka annak, hogy az árva Harryt rengeteg pótapafigura veszi körül. Kapásból ott van Hagrid, aki már a történet legelején kimenti az utálatos Dursley-ék karmai közül, de adja magát a keresztapja, Sirius Black alakja, és ugyancsak gondoskodó-tanító barátként jelenik meg Remus Lupin vagy éppen Ron apja, Arthur Weasley. A Harry Potter legfőbb apafigurája ugyanakkor kétségkívül Albus Dumbledore, a Roxfort bölcs igazgatója: állhatatos vezető, aki ezzel egyidejűleg nem veszítette el a játékosságát sem (idézetnek legyen elég annyi: „Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!”), ajtaja ugyanakkor mindig nyitva állt a diákok, és mindenekelőtt Harry előtt.

Mit tudott a könyvről, amikor húsz éve megkereste vele a kiadó? Műfajilag például hová sorolták a Harry Pottert?

Ez elég vicces, mert nem volt műfaji besorolása. Amikor elolvastam, akkor derült ki, hogy nem egyértelmű a célcsoportja, hiszen a humora szólhat akár művelt felnőtteknek is. Semmiképp nem akartam ebből gyerekmesét csinálni, az egész műfaj új volt, én sem tudtam sehová sem elhelyezni. Én nem ilyen gyerekregényeken vagy mesekönyveken nőttem fel. A kiadó is csak annyit mondott, hogy a könyv nagyon sikeres Angliában, de tulajdonképpen mindannyian a sötét erdőbe mentünk be, hiszen nem lehetett előre tudni, hogy Magyarországon majd működik-e. (Részlet a sorozat fordítójával, Tóth Tamás Boldizsárral készült interjúból. Az interjú teljes terjedelmében a novemberben megjelenő Könyves Magazinban olvasható.)

Ha áttételesen is, de Colours (azaz Színek) című esszéjében maga Rowling is elismerte, hogy Harry életében Hagridot és Dumbledore-t tartja a két meghatározó férfialaknak, ezt pedig már a keresztnevükkel is jelezni kívánta. A HP első részében elég fontos szerep jut az alkímiának, a régi alkímiai könyvekben pedig alapvetően két, egymás komplementereinek tekintett színt emlegetnek, ezek pedig a piros (Rubeus) és a fehér (Albus). Az egyik szenvedélyes, földhöz ragadt, a fizikai világ gyermeke, a másik aszketikus, spirituális, teoretikus és idealizált. Azt az érzelmi űrt, melyet saját apja hagyott az életében, Rowling két, egymást remekül kiegészítő apafigurával töltötte ki a regényeiben.

A gyásztól a dementorokig

Rowling mindössze tizenöt éves volt, amikor az anyját szklerózis multiplexszel diagnosztizálták. Anne tíz évvel később hunyt el, és sosem szerzett tudomást a Harry Potterről és lánya sikereiről. Amikor Rowlingot a róla szóló dokumentumfilmben arról faggatták, mit bánt meg leginkább az életben, akkor azt mondta, csak azt sajnálja, hogy az utolsó telefonbeszélgetésükkor nem beszélt hosszabban az anyjával. A szeretett személy elvesztése, a gyász megélése fontos toposza a regényfolyamnak. Harrynek alapélménye az árvaság, az őt befogadó Dursley-ék sem segítenek neki abban, hogy békét leljen. Amikor az első kötet végén belenéz Edevis tükrébe, és megpillantja a szüleit, abban nem nehéz Rowling vágyát és gyászát felfedezni. Igaz, a mágikus tárgy egyúttal az író makacs eltökéltségét és jövőbe nézését is jelképezi, amit Rowling a Roxfort-igazgató szavaival tolmácsol az olvasók felé: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni”. 

De nem Harry az egyetlen, aki a roxforti diákok közül elveszített valakit: Luna Lovegood mindössze kilencéves volt, amikor az édesanyja meghalt, de ott van Neville Longbottom is, akinek a szülei bár nem haltak meg, de beleőrültek a halálfalók kínzásaiba – a történet idején a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban ápolták őket, Neville-t pedig a nagymamája nevelte fel. A Harry Potterben Rowling nem riadt vissza attól, hogy időről időre pontot tegyen valamelyik szereplő életének a végére, legyen szó akár egy eszményített pótapáról (Sirius Black), egy önfeláldozó házimanóról (Dobby), a Roxfort igazgatójáról (Albus Dumbledore) vagy épp egy jóbarátról (Fred Weasley).

Rowling rajza Harry Potterről (forrás)

Amikor Anne Rowling 1990-ben meghalt, a lánya már javában tervezte a varázslósorozatot – utóbb azt mondta, hogy édesanyja elvesztése nem változtatta meg a cselekmény menetét, de a sztori mélyebb és sötétebb lett. Rowling sosem riadt vissza attól, hogy a gyengeségeit, mások által palástolnivalónak gondolt sötét érzéseit beleírja a történetbe. Miután Portugáliában kötött házassága a kilencvenes évek elején kudarcba fulladt, Nagy-Britanniába visszaköltözve segélyen élt, volt, hogy lakbérre is alig volt pénze. A Harry Potter keletkezéstörténetének fontos eleme, hogy bár maga az ötlet egy Manchesterből Londonba tartó vonatúton fogant, de az első regényt egy edinburgh-i kávézóban írta, ahová magával vitte a csecsemő lányát is. Rettenetesen nehéz időszak volt ez az életében, a kilátástalanságot, a reménytelenséget, a depressziót pedig belesűrítette a sorozat legförtelmesebb varázslényeibe: 

„A dementorok a legvisszataszítóbb lények közé tartoznak, akiket valaha a hátán hordott a föld. Amerre járnak, kiszívják a levegőből a békét, a reményt és a boldogságot. Még a muglik is megérzik jelenlétüket, pedig számukra láthatatlanok. Ha túl közel mész egy dementorhoz, kiszippant belőled minden kellemes érzést, minden boldog emléket. A dementor, ha megteheti, addig élősködik rajtad, amíg olyanná nem válsz, mint ő maga: lelketlenné és gonosszá. Kiszipolyoz, s végül nem marad benned más, csak a legszörnyűbb emlékeid.”

Az író édes bosszúja

Rowlingnak megadatott az is, hogy a könyvében megfricskázza azokat, akik gyerekként megkeserítették az életét – a széria egyik legellenszenvesebb szereplőjének tartott Dolores Umbridge-et például egy undok tanáráról mintázta. Nem ő volt az egyetlen, akinek alakját valós személy inspirálta: Perselus Piton karakterének megalkotásához például egykori kémiatanára, John Nettleship szolgáltatott muníciót. Bár Rowling saját bevallása szerint a valós és a fiktív személy között csak laza kapcsolat fedezhető fel, Nettleship erről a következőket nyilatkozta: „Elborzadtam, amikor rájöttem. Tudtam, hogy szigorú tanár vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz lennék”. A Harry Potter és az azkabani fogoly emlékezetes jelenete, amikor a gonoszkodó Marge néni meglátogatja Dursley-éket (ő lesz az, akit Harry mérgében felpuffaszt) – alakját Rowling anyai nagymamája, Frieda ihlette, aki unokája szerint jobban becsülte a kutyáit az embereknél.

De szerencsére Rowling rengeteg pozitív karaktert is beleírt a regényeibe. Harry legjobb barátját, Ron Weasley-t például egy olyan fiú inspirálta, akivel Rowling kamaszként szoros barátságot ápolt. Sean Harris ráadásul egy olyan autót vezetett, egészen pontosan egy világoskék-fehér Ford Angliát, mint amilyennel Harry és Ron Roxfortba repültek a Harry Potter és a titkok kamrája című kötetben, és ami nem mellesleg a történet végén meg is mentette őket: „Ron meg sem érintette a gázpedált, de nem is volt rá szüksége. A motor felpörgött, s az autó árkon-pókon keresztül elrobogott a medence széle felé. Felkapaszkodtak az emelkedőn, és néhány másodperc múlva már az erdő fái között döcögtek. Az ágak vadul csapkodták az ablakokat, de a kocsi megdöbbentő ügyességgel navigált a fák közötti résekben. Láthatóan jól ismerte az erőd titkos útjait”. A tinédzser Rowling és Harris rengeteget lógott együtt, és az író szerint legkedvesebb kamaszkori emlékei között tartozik, hogy ők ketten Harris kocsijával száguldanak a sötétben: „Harryt megmentette az az autó, ahogy engem is megmentett az unalomtól” – mondta később Rowling.

Amúgy Harryt is egy valós személyről mintázta: Rowlingék egy időben Winterbourne-ban éltek, és néhány háznyira tőlük lakott egy Ian Potter nevű fiú. Ők és a testvéreik gyakran játszottak együtt a környéken – a lányok boszorkánynak öltöztek, a fiúk természetesen varázslónak. Ian igazi kis csirkefogó volt és örökké megtréfálta őket: egyszer például rávette Rowlingot és a húgát, hogy fussanak végig egy frissen lebetonozott útszakaszon (az eredményt el lehet képzelni), ha pedig a szabadban piknikeztek, akkor előszeretettel csempészett meztelen csigát a tányérjukra.

Ám nemcsak személyek, de gyerekkorának fontos helyszínei is bekerültek a könyvbe. A szülei állítólag egy olyan Skóciába tartó vonaton ismerkedtek össze, amely a King’s Cross pályaudvarról indult; a helyszín azóta minden HP-rajongó szemében kultikusnak számít, hiszen a muglik számára láthatatlan 9 és ¾. vágány a beavatottakat (köztük az olvasót!) egy merőben új univerzumba vezeti. És nem szabad megfeledkezni az erdőről sem: a Tiltott Rengeteg megszámlálhatatlan varázslény otthona, egyszerre búvóhely és veszélyforrás minden gyerek számára. Rowling még gyerek volt, amikor családjával a Dean erdő szélére költöztek, ami rettenetesen vonzotta kislányként, fantáziája pedig a legkülönösebb teremtményekkel népesítette be. A róla szóló 2007-es dokumentumfilmben el is mondja, hogy ez az erdő ihlette Roxfortot és környékét. Habár időnként kísértetiesnek látta, elsősorban mégis inkább menedéket jelentett számára.

Expecto… világsiker

A tervezéstől a zárókötet befejezéséig Rowling összesen tizenhét évet töltött a Harry Potter-univerzumban (amit aztán a filmek, a tematikus parkok, a színdarab és a Pottermore-oldal felépítése még inkább kitolt), és ma már nehezen hihető, milyen kevésen múlt, hogy az utóbbi évtizedek legnagyobb könyves sikere ne sikkadjon el teljesen. Ismert sztori, hogy a Harry Potter-kéziratot rengeteg kiadó visszadobta, míg végül a regény első három fejezete a Bloomsbury elnökénél, Nigel Newtonnál landolt. Ő hazavitte, és odaadta a nyolcéves lányának, hogy olvassa el. Alice Newton egy óra elteltével ragyogó arccal jött ki a szobájából, a kislányt ugyanis teljesen elvarázsolta Harry Potter története, és a folytatást követelte. 

Menjünk vissza az időben: Angliában 1997-ben jelent meg a Harry Potter, Magyarországon pedig 1999-ben. Mi történt ez alatt a két év alatt? Hogyan hallottak először a könyvről?

Balázs István: A jogot 1998-ban vettük meg, de a szerencse természetesen közrejátszott, hiszen mint mindenhez, az üzlethez is kell szerencse. A lányaim akkoriban Londonban au-pairkedtek: jelentkeztek egy ügynökségnél, ahonnan sokáig nem válaszoltak nekik. Én akkor egy kiadói fejléces papíron írtam egy sürgető levelet, hogy kicsit komolyabban vegyék őket. Erre az ügynökség egy könyvkiadással és könyvjogokkal foglalkozó családhoz közvetítette ki az egyik lányunkat. Annak a családnak a gyerekei imádták a Harry Pottert, az anyuka pedig elküldött nekünk egy példányt azzal, hogy nézzük meg, mivel szerinte Magyarországon is sikeres lehetne. (Részlet az Animus Kiadó alapítóival, Balázs Istvánnal és Gábor Anikóval készített interjúból. Az interjú teljes terjedelmében a novemberben megjelenő Könyves Magazinban olvasható.)

Ha ma számba vesszük mindazt, ami ebből a történetből kinőtt, nehéz elhinni, hogy Rowling annak idején kézzel, sokszor fecnikre írta fel, ami az eszébe jutott (a roxforti házak neveit például egy olyan hányós zacskóra firkantotta le, amilyeneket a repülőgépeken használnak, de utóbb mindenkit megnyugtatott, hogy a zacskó üres volt). A történetet a fiúról, aki „rájön, hogy varázsló és elküldik egy varázsiskolába”, Portugáliában is folytatta, és amikor hazaköltözött Angliába, a bőröndjét félig megtöltötték a Harry Potterről teleírt papírjai. 

Rowling egész életében másra sem vágyott, minthogy író legyen. Mielőtt papírra vetné a történeteit (a mai napig sokszor kézzel ír), rengeteget tervez fejben. A részletek megszállottja, amit jól mutat, hogy minden egyes – akár jelentéktelennek tűnő – szereplő családfáját felskiccelte, sőt, le is rajzolt bizonyos jeleneteket. Univerzumépítő képességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Harry Potter-szériában eredetileg tankönyvként felbukkanó Legendás állatok és megfigyelésük című kötet nemhogy önálló kiadványként kapható, de nagysikerű filmsorozat is készült és jelenleg is készül belőle. 

J.K. Rowling az általa kreált fiúhoz hasonlóan ugyancsak igazi szupersztár lett, volt idő, amikor a New York Times bestseller-listáján az első három helyet ő foglalta el, sorozatban megjelent HP-könyvei pedig folyamatosan megdöntötték az előző kötetek eladási rekordjait. Rowling ugyanakkor, ha teheti, kerüli a reflektorfényt (ami azt illeti, nem egy Gilderoy Lockhart-típus), és valószínűleg akkor érzi magát a legjobban, ha az általa kreált univerzumokat bővítgetheti – legyen szó akár fiatal varázslókról, legendás lényekről vagy éppen háborús veteránokból lett magánnyomozókról.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3415273072

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.