Olvass!

KönyvesBlog

Elisabeth Åsbrink: A női jogok szempontjából hatalmas visszalépés következett a háború után

2019. november 04. aprobuba

elisabeth_asbrink-35372.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Borzasztóak a fények ebben a szobában – állapítja meg a Várkert Bazár emeletének Haumann Péter öltözőjében Elisabeth Åsbrink, a Margó Irodalmi Fesztivál magyar gyökerekkel is rendelkező svéd vendége, a Park Kiadó gondozásában megjelent 1947 – Újrakezdés a háború után című regény szerzője. Az oknyomozó újságíróból lett író – Florian Illies 1913. Az évszázad nyara című könyvéhez hasonlóan – hónapról hónapra mutatja be ennek az évnek a főbb történéseit. Az így konstruált 1947 egyszerre lesz történelmileg hiteles, de mégis személyes és szubjektív válogatás, az Åsbrink által megszűrt valóság a háború utáni világról.  

Elisabeth Asbrink: 1947

Fordította: Dobosi Beáta, Park Kiadó, 2019, 276 oldal, 3490 HUF

 

Készíthetjük az interjút sötétben is. Az illene a kötethez.

Úgy gondolja, hogy ez egy sötét téma, egy sötét könyv?

Alapvetően igen. De azért vannak fényfoltok. 

Én úgy gondolom, ez a sötétség és a fény könyve egyaránt. Bár a háborúnak vége, a múlt sötétsége még jelen van és valami újjá változik éppen. De ez egyben az az év is, mikor az emberek nagyon keményen dolgoznak azon, hogy egy jobb világot teremtsenek, és valójában sikerrel is járnak.

„A világ választóvonalai minden nappal élesebbek lesznek. A hidegháború térképe feketére és fehérre redukálódik. Hatalom hatalom ellen, fény sötétség ellen, sötétség fény ellen. Szürke árnyalatok nem léteznek. Kétség, kompromisszum, bizonytalanság jelei szintén nem.” (Idézet a kötetből)

„Egy kívülálló számára Budapest zavarba ejtő hely. Minden találkozás a valóság új, a korábbinak ellentmondó változatát hozza” – írja. Maga kívülálló Budapesten? Melyek az első emlékei a városról?

Sajnos kívülálló vagyok, elsősorban a nyelvi korlátok miatt. Édesapám 1956-ban Svédországba menekült, és mivel úgy gondolta, ezek után soha többé nem térhet vissza Magyarországra, mivel a kommunista rezsim bebörtönözné, ezért nem tanított meg magyarul, csak 10-20 szót tudok az ő anyanyelvén. Viszont mégis rengeteget átadott nekem a magyar kultúrából, a legnagyobb magyar költők kötetei, Ady, Petőfi mind ott voltak a polcomon. Budapesten először fiatal felnőttként, még a rendszerváltás előtt jártam, a következő látogatásom pedig már 1990 után volt, így láttam a várost a változás folyamata közben. Budapest a családom történetének a része, így az én részem is.

Az édesapjának tízéves korában kellett eldöntenie, hogy Magyarországot választja vagy Palesztinába emigrál. 1947 tehát az ő életében is döntő fontosságú volt. Mit gondol, mi lett volna, ha másképp dönt?

1947-ben tízéves volt, és egy menekülttáborban élt olyan magyar gyerekekkel együtt, akiknek a szüleit a nácik meggyilkolták. Másfél év múlva az édesanyja megjelent és választania kellett a menekülttábor és az anyukája között. Ő visszatért Budapestre. De a magyar kommunista rendszerre egyáltalán nem volt jellemző a szabadság, ráadásul nagyon antiszemita is volt. Néha úgy gondolja, boldogabb lett volna Palesztinában vagy Izraelben. 1956-ban édesapám azért választotta Svédországot, mert teljesen biztos akart lenni benne, hogy békében élhet.

elisabeth_asbrink-1.jpg

„Egy olyan édesanya mellett nőttem fel, aki azt mondta, shhhhhhhhhhh, ne mondd el senkinek, ne beszélj senkivel a zsidó gyökereidről” – írja egy másik könyvében. Hogyan alakult a kapcsolata ezzel az örökséggel gyermekkorától mostanáig? Mi az írás szerepe ebben? 

Felhívhatom a válasz előtt a terapeutámat? (nevet) A történet onnan kezdődik, hogy apukám semmit sem tudott zsidó származásáról egészen addig, amíg kisgyermekként itt, Budapest utcáin valaki nagyon csúnya szavakat nem használt rá. Ők egy kikeresztelkedett család voltak, disznóhúst ettek és ünnepelték a karácsonyt. A nagymamám pedig nagyon óvta apámat, ezért nem beszélt vele a zsidóságáról. 

„Amikor 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, a fiú, aki az apám lesz, nyolcéves volt, és már elveszítette az apját. Éppen elkezdte az iskolát, de rögtön be is kellett fejeznie, mert zsidó volt. Sem anyja, sem apja nem volt hívő, és ő csak ötéves korában kapcsolta össze a szót saját magával. Amikor játszott, egy idegen elment mellette, és büdös zsidónak nevezte. A fiú az anyjához rohant, és megkérdezte, mi az a zsidó. Lilly egyszerű választ adott: „Kétféle ember van: jó és rossz. Csak ez számít.” (Idézet a kötetből)

Az én anyukám is meg akart védeni, ezért tabusította a kérdést. Később, tinédzserként aztán nagyon szenvedélyesen, dramatikusan vállaltam fel a zsidó identitásomat. A svédországi meleg barátaim azt mondták, ez olyan, mint egy coming out, hiszen nem csak homofóbia létezik, az antiszemitizmus tény, még a nagyon békés Svédországban is. De a zsidó örökség egy összetett kérdés: nem találok megnyugvást a vallásban, előítéleteket kapok, de a közösség érzését nem kapom meg, így ez egy lose-lose szituáció. Emellett viszont a családi gyökerek miatt ez fontos része az életemnek; a holokauszt a családom története is, történelmileg és kulturálisan is fontos számomra a zsidó identitás. Apám, miután Svédországba disszidált, orvos lett, és sosem nézett hátra. Én, az egyetlen lánya viszont – lehet, hogy épp ezért – elkezdtem a múltban kutatni, felgöngyölíteni a családunk történetét, feladatomnak éreztem a feldolgozást. A generációk nagyon szoros kölcsönhatásban élnek egymással. A gyerekek nagyon gyakran vállalnak felelősséget a szüleik traumájáért.

A szubjektív és objektív idő, az órák és az időtlenség központi motívuma a könyvének. Hogyan látja az idő szerepét a háború után?

Az időt nem egy lineáris idővonalként képzelem el, hanem egy teremként, ahol egyszerre van jelen a múlt, a jelen és a jövő, összekapcsolódva, hatva egymásra. Például ha most sétálsz Budapesten, és látod az utcán a hetven-, nyolcvan- vagy kilencvenéves embereket, tudhatod, hogy valamilyen formában mind átélték a második világháborút. Az egyik egy áldozat gyermeke, a másikuk egy elkövető gyermeke, a harmadik egy szemtanú gyermeke. 

elisabeth_asbrink-35362.jpg

Hogyan látja a magyar emlékezetpolitikát? Mi a különbség a magyar és a svéd emlékezetpolitika között?

Senki sem szeret bűnösnek lenni, senki sem szereti, ha szembesítik hibáival, korábbi tetteivel, a kellemetlen vagy kényelmetlen múlttal. De Svédországban időről időre élénk vita lobban fel az ország világháborús szerepéről. Az emberek szégyellik a menedékjogot igénylő európai zsidókkal kapcsolatban folytatott negatív politikát, és megvitatják ezt a kérdést.

Miért az 1947-es évet választotta? Ez egy olyan év, amely sokban meghatározza a ma körülöttünk látható folyamatokat is.

Per Engdahlról, a svéd fasiszta mozgalom vezetőjéről szerettem volna írni, és egy konkrét információt kerestem róla, valamit, ami ebben az évben történt, de az adatbázisokban nem találtam semmit. Ezért elkezdtem végigolvasni napról napra két napilapot 1947-ből. És megdöbbentem: a témák ugyanazok voltak, amelyek a mai közbeszédet is meghatározzák: közel-keleti válság, illegális migráció és migrációs válság, európai integráció, a szélsőjobb újbóli megjelenése. Az emberi jogok és a nők jogai is elkezdtek formálódni. Nagyon sok, minket érintő folyamatnak ebben az évben indultak el a gyökerei, ezért azt gondoltam, rengetegen feldolgozták már 1947-et. De tévedtem, nem született még róla könyv, én voltam az első. Azóta már többen is foglalkoznak vele. Mivel sokáig oknyomozó újságíróként dolgoztam, a módszereim nagyon hasonlítanak a történészekéhez, eredeti forrásokat keresek, próbálom a töredékekből összeállítani a mozaikot, megkeresni az egyes eseményeket és a közöttük lévő kapcsolatokat.

Ha lenne egy időgépe, mit változtatna meg 1947-ben?

Ebben az évben indult el egy európai szélsőjobboldali hálózat a svéd fasiszta Per Engdahlnak köszönhetően, mely a holokauszttagadásra épült. Engdahl fűzte össze a szálakat a Latin-Amerikába menekült nácik, Olaszország, Nagy-Britannia és Közel-Kelet között, a pók hálójának középpontja Malmö. Ha tehetném, ezt törölném ki a történelemből, az itt kezdődő neonáci mozgalmat. Embereket nem gyilkolnék meg, de a törekvéseiket, a náci és fasiszta ideológiát igen.

Az 1947 írásakor az újságok és a kutatómunka révén bizonyos szempontból ebben az évben kellett, hogy éljen. Milyen volt átélni 1947-et?

Nőként, ha választhatnék, nem szívesen élnék ebben az évben. A női jogok szempontjából ugyanis hatalmas visszalépés következett a háború után. Ebben az évben indult Dior karrierje, aki gyűlölte a háborús divatot: a hosszú hajat, a rövid szoknyákat, a kitömött vállú felsőket. Megteremtette a New Lookot, a szkeccsein látható nőalakok pedig olyan vékonyak voltak, hogy azt egy nő csak fűzővel érheti el, így Dior visszakényszerítette a nőket a fűzőbe. A mottója az volt: a deréknak olyan vékonynak kell lennie, hogy egy férfikéz átérhesse. Ezzel párhuzamosan pedig ez az az év, amikor a londoni közlekedési vállalat bejelenti, elbocsátja tízezer női dolgozóját. Hazatértek a férfiak, nincs már rájuk szükség, mehetnek haza a tűzhely mellé. Ezektől nem függetlenül pedig Simone de Beauvoir elkezdi írni a feministák Bibliáját, A második nemet.

Simone de Beauvoir szerepe kettős, egyszerre képviseli a függetlenséget és szabadságot, mégis függ egy férfitól. 

Mikor először olvastam az Amerikai szerelmet, Simone de Beauvoir Nelson Algrenhez írt szerelmes leveleit, nagyon dühös voltam. Itt van ez az intellektuális ikon, az egyik legfontosabb feminista gondolkodó, és teljesen alárendeli magát egy férfinak. Aztán rájöttem, hogy nem a férfinak, hanem a szerelemnek rendeli alá magát, ehhez pedig nagy bátorság kellett. A nagy szerelem ijesztő, mert elveszíted az önállóságodat, és minden boldogságod valaki más kezében van. Gyönyörű dolgot tesz azzal, hogy odaadja magát, nem a férfinek, hanem magának a szerelemnek. Úgy éreztem, mindenképp helyet szeretnék adni neki a regényben. 

elisabeth_asbrink-35359.jpg

Orwell szintén szerepet kap 1947 történetében. Hogyan emlékszik rá, mikor először olvasta az 1984-et?

Tinédzser voltam és nagy hatással volt rám. Mindenképp szerettem volna, hogy Orwell részese legyen a történetnek, és kiderült, ebben az évben írta az 1984-et. Elkezdtem olvasni a naplóját 1947-ből, és először nem is értettem: az időjárásról ír, a fehér nyulakról, a tengerről és hogy hány tojást tojtak a tyúkok. Aztán rájöttem, hogy szüksége volt ezekre a részletekre, a kézzel fogható valóságra, ami körülveszi, miközben az 1984-et írta, fejben abban a világban élt. Mikor megjelent a regényem 2016-ban, megválasztották Trumpot, és az 1984 újra a toplisták élére repült, újra a világ egyik legnépszerűbb könyve lett.

Min dolgozik jelenleg?

Ez olyan, mint a még meg nem született csecsemő, nem beszélhetek róla. Reggel még úgy érzem, hogy jó lesz, aztán este úgy, hogy borzasztó. Az írás folyamata egy törékeny helyzet, közben nem tudok nyilatkozni róla.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7215287534

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.