Olvass!

KönyvesBlog

Harry Potter és a varázslók háborúja – Olvass bele az egyik legjobb magyar fanfictionbe!

2019. november 06. .konyvesblog.

photo2.png

Juhász Roland (R.J. Hendon)

Megjelent a Könyves Magazin különszáma, amelyet egy fontos évforduló ihletett: azt ünnepeljük, hogy húsz éve adták ki Magyarországon az első Harry Potter-kötetetami nemcsak egy új varázsuniverzumot nyitott meg a gyerekek előtt, hanem komplett generációkkal szerettette meg ismét az olvasást. Az új magazinban egyrészt visszanyúlunk a kezdetekhez, így interjút készítettünk a fordítóval, Tóth Tamás Boldizsárral, valamint az Animus Kiadó alapítóival, Gábor Anikóval és Balázs Istvánnal is. De olvashatunk portrécikket az írónőről, Szabados Ágnes, Trokán Nóra, Viszkok Fruzsi és Vitáris Iván arról mesél, milyen volt a gyerekkoruk Harryvel és barátaival, Kemény Zsófi a női szereplőkről beszél, Gyurkó Szilvia gyerekvédelmi szempontból elemzi a regényeket. 

hp_2.jpgHP20. Húsz éve jelent meg Magyarországon az első Harry Potter-kötet. A Könyves Magazin különszámát teljes egészében a sorozatnak szenteltük, kiderül például belőle az is, hogy mit gondol a gyerekjogi szakértő a Roxfortról, vagy hogy ki volt az a magyar rajongó, aki még Rowling előtt befejezte a szériát.

A tartalomról ITT olvashattok bővebben.

A magazin november 6-án, azaz ma jelenik meg, kapható az újságárusoknál és a Libri könyvesboltokban.

De a magazinban megismerhetjük azt a magyar rajongót is, aki előbb befejezte a Harry Potter-sorozatot, mint maga Rowling. Juhász Roland a nekünk adott interjúban elmesélte, hogyan született meg és terjedt el annak idején az általa írt hetedik rész mint „Rowling kiszivárgott kézirata“ és azt is megosztotta velünk, hogy mit tanult a fanfictionírásból (teljes interjú a Könyves Magazinban):

Hogy miért és hogyan kezdett el terjedni az a pletyka, hogy a Varázslók háborúja a hetedik rész kiszivárgott kézirata, arra maga Juhász Roland sem tudja a magyarázatot, pedig az eset az ő életében is kisebb lavinát indított el. „Úgy tudom elképzelni, hogy az eredeti ötletgazda tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez egy fanfic, csak meg akarta viccelni néhány ismerősét. Ők pedig bevették a tréfát. Én erre csak legyintettem, nem tudtam elhinni, hogy ezt valaki tényleg komolyan veszi, de amikor két újság meg az RTL Klub Fókusz című műsora is megkeresett, akkor döbbentem rá, hogy milyen méreteket öltött ez az álhír. Rettenetesen károsnak és a modern világ egyik nagy kihívásának tartom az álhíreket, hoaxokat, ezek megállíthatatlan terjedését, így eléggé kellemetlen érzés, hogy én is hozzájárultam egynek az elindulásához – még ha ez tagadhatatlanul az ártalmatlanabbik fajtából való álhír is.”

A különszám megjelenésének alkalmából most az ő könyvéből, a Harry Potter és a varázslók háborújából olvasshattok el egy el részletet (a teljes könyvet ITT találjátok). 

Harry Potter és a varázslók háborúja (részlet): 

Kedves Harry!

Ha most olvasod ezt a levelemet, az azt jelenti, hogy barátságunk igen gyors és tragikus véget ért, amire – sajnos e vészterhes időkben – számítani lehetett. Ezért is, remélem, megbocsájtasz, hogy kapcsolatunkat barátságnak nevezem, számomra ugyanis úgy tűnt, hogy nagyon is barátomnak tekinthetlek, s nem csupán egy rideg igazgató-diák viszony, vagy a jóslat és a Voldemort elleni küzdelem köt össze minket. Számomra nagyon fontos voltál, s leszel mindig is, olyannyira, ahogy talán senki más ezen a világon. Bár voltak, s vannak is emberek, akik közel álltak hozzám… de erről inkább majd később beszélnék.

Talán észrevetted, talán nem, de az utóbbi időben erőm vészesen alábbhagyott, s fiatal koromban olyan remeknek számító reflexeim már korántsem voltak elegendőek, hogy Voldemort nagyúr ellen érdembeli ellenfélnek számítsak. A Minisztérium átriumában lezajlott párbaj jobban kimerített, mint arra korábban gondolni mertem, s bár továbbra is igyekeztem erősnek, energikusnak mutatkozni, belül már korántsem voltam az. Hiába fiatalos még a lélek, ha a test már megvénült.

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetője maradni a Főnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeournak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal. Most, hogy a te hathatós segítségeddel megtudtuk az igazságot Tom Denemről, s a horcruxokról, melyekkel elérte a halhatatlanságot, - ezen levelet ugyanis épp azon az éjszakán írom, hogy kiléptél az irodám ajtaján az új információk birtokában - világossá vált számomra, hogy a legfontosabb feladatunk: időt nyerni.

Legnagyobb sajnálatomra célunk eléréséhez nem sok hasznát vehetnénk időnyerőknek, így csak saját ügyességünkre hagyatkozhatunk.

Mint azt nagyon jól tudod, Voldemortnak négy horcruxát kell elpusztítanunk, hogy utána szembenézhess magával a nagyúrral – s nekem ezt az időt kell minél jobban megnyújtani. Te, Harry bármily tehetséges és kiváló varázsló vagy, még nem állsz készen, hogy harcba szállhass egy olyan szörnyeteggel, mint Voldemort. Sokat kell tanulnod, fejlődnöd, s ez alatt nem feltétlenül bűbájok és varázsigék magolását értem, annál sokkal többre van szükség! Reményeim szerint képes leszek még átadni neked tudásom legjavát, mellyel sikerrel szállhatsz szembe vele – sikeresebben, mint én vagy a szüleid. Ehhez azonban igen szerencsés fejleményekre lenne szükségünk: a Minisztérium helytállására a halálfalók elleni harcban – melyben jelen sorok írása közben az aurorok és hivatalnokok nem jeleskednek. Ezért is hoztuk létre már az első háború idején a Főnix Rendjét, melynek feladata volt, hogy akkor is képes legyen küzdeni a halálfalók ellen, mikor a Minisztérium valamilyen oknál fogva (politikai megfontolás, tehetségtelen hivatalnokok, vagy épp a vezetés összeomlása miatt) erre képtelen.

Az is fontos lenne, hogy Voldemort nagyúr figyelmét lekösse a háború, s ne tudjon teljes erővel a te vadászatodra koncentrálni.

Fontos lenne továbbá, hogy mindig legyen számodra valaki, aki útmutatást ad, aki nem engedi, hogy eltévedj a Voldemort elleni harc kusza erdejében, aki tanít, hogy méltó ellenfele legyél, s te kerülj ki győztesen a küzdelemből. Mint már említettem, ezt a feladatot magamra vállaltam, s minden egyéb feladatom elé helyeztem - ezt sokan képtelenek voltak megérteni, de nem róhatom fel nekik, hiszen nem voltak birtokában azoknak az információknak (a jóslatnak, a horcruxok létezésének), mint én.

Azonban, mint neked, nekem is meg kellett küzdenem a saját belső démonaimmal, melyek kétséget, félelmet, bizonytalanságot súgnak a fülembe. Míg te ez idáig kiválóan szembenéztél ezekkel – a Sirius halála után tanúsított viselkedésed minden kétségemet eloszlatta ezzel kapcsolatban –, addig én egyre inkább alulmaradtam a küzdelemben. Időre lenne szükségünk, Harry, főként neked, hogy megtaláld mindegyik horcruxot és elpusztítsd őket, és nekem is, hogy ne maradj magadra a keresésben. S hogy balszerencsém teljes legyen, az időből áll a legkevesebb a rendelkezésemre.

Nagyon fontos, hogy akkor is legyen számodra egy segítő, mikor én már nem leszek. E problémán ezen levél megírása közben is gondolkodtam, hiszen nehéz a döntés, hogy kit avassak be a titokba, ki lehet az az ember, lehetőség szerint a Főnix Rendje egy kiváló képességű, felnőtt tagja, aki melletted áll majd, ha én akaratom ellenére kénytelen leszek kiszállni a harcból. Hosszan mérlegeltem a lehetőségeimet, számba vettem minden nevet, akik szóba jöhetnek.

Az első gondolatom Remus Lupin volt, az a férfi, aki Sirius után a legközelebb állt szüleidhez; ha Siriust keresztapádnak, őt a nagybácsidnak nevezhetsz. Ő valóban olyan ember, aki a harc kezdetétől annak utolsó percéig melletted állna, s ha kell, meghalna érted, ahogy én magam is. Igen, Lupin több szempontból is tökéletes választásnak tűnt erre a felelősségteljes feladatra. S mikor már készültem, hogy mellette teszem le a voksomat, a már említett kétség démona ravaszul, de okosan a fülembe suttogta: elhamarkodott vagyok. Nem dönthetek puszta kényelemből a legelső, eszembe jutó név mellett anélkül, hogy más szóba jöhető embereket is megvizsgálnék. A kényelem olyan luxus, amit manapság nem engedhetek meg magamnak.

Így vettem tovább lehetséges követőimet, s léptem Alastor Mordonhoz. Alastor szintén olyan ember, aki mellett csaknem megint elhatároztam magam, hiszen a Főnix Rendjének kevés olyan meggondolt, óvatos, de egyben nagy erejű és elmés tagja van, mint ő. Tudom, hogy negyedéves korod óta aurori ambíciókat érzel magadban, s ehhez ráadásul épp magát, Alastort kötheted, aki – bár valójában nem az a Mordon professzor volt, de biztos vagyok benne, hogy az igazi is így látja – először ültette a bogarat a füledbe az aurorok nemes, megtisztelő hivatásáról. Ha eljön az idő, őt akár mesterednek is nevezhetnéd, aki kitanítaná neked a szakma csínját-bínját, s biztosan végső erejéig harcolna melletted, hisz Alastornak lételeme a feketemágusok elleni küzdelem.

A következő név a listámon Minerva McGalagonyé volt, aki igazgatóként, egyszersmind a Főnix Rendje vezetőjeként, s új főhadiszállásunk titokgazdájaként fog leváltani engem, ha eltávozom. Minerva tavaly ígéretet tett rá, hogy ha törik, ha szakad, kitanít téged az aurori szakmára, amire úgy vágysz. Ismer téged csecsemőkorod óta, ott volt velem, mikor nagynénéd küszöbén hagytunk egy árva levéllel egy pokrócba csavarva, homlokodon a frissen metszett sebhellyel - egyszóval ott volt attól a pillanattól, hogy számodra kezdetét vette ez a harc. Tudom, hisz többször említette nekem, hogy legelső Roxfortban töltött napjaid óta nagy hatást gyakoroltál rá, s bár ezen érzéseit oly remekül begyakorolt szigorú tekintete mögé rejtette, ő is elkötelezte magát a Kiválasztott mellett.

Nehéz helyzetben vagyok Harry. Végigolvasom, amiket írtam, nézem a neveket, felidézem az embereket, akiket takarnak, s tudom, hogy egyikük sem felel meg a feladatra. S tessék, már megint itt van, a bizonytalanság démona, mely gonoszul kérdi tőlem, hogy én talán megfelelek a feladatra? Kinek tartom én magam? Valóban meg tudom érteni, min mész keresztül? Harcoltam én fekete mágusokkal, tanítottam nemzedékeket, láttam a diákjaimat felnőni, szerelembe esni, dicsőségbe emelkedni vagy elbukni, s olyanokat is, akik egyszerűen eltűntek az arcok rengetegében anélkül, hogy véghez vittek volna bármi nemeset vagy retteneteset. Tanultam tán tőlük, vagy csak tanítottam őket? Mondják, hogy a tanárt a diákja is tanítja, nem csak az öreg adja át tudását. S tudom, hisz ott van előttem a példa, a bűnöm, melyet már bevallottam neked;  igenis hibáztam. Igenis hiú és ostoba voltam, ami balszerencsés párosítás: alábecsültelek, mikor azt hittem nem állsz készen már egész pici korodban, hogy megtudd és elfogadd az igazságot. Tudhattam volna, hogy a fiatalság nem olyan, mint a meglett korú felnőttek világa. Tudnom kellett volna, hogy akár egy tízéves gyermek is könnyebben fogadja el az olyan igazságot, amit a jóslat rejt. El kellett volna mondanom már akkor, mikor a gyengélkedőn kérdezted tőlem, miután először – illetve másodszor – néztél szembe Voldemorttal. Először megrémültél volna, természetesen, de a gyermeki elme csodája, amit a felnőttek oly kevéssé értékelnek, hogy sokkal, de sokkal rugalmasabb, hisz fejlődik, változik napról-napra, ahogy egyre többet fogad be a mi csodálatos, egyben borzalmas világunkból.

Ezek fényében, vajon tényleg áltathatom még magam azzal, hogy jó pártfogód vagyok? Tudom, most azt kérded magadtól, miért untatlak a saját kétségeimmel, hiszen, ha ezt a levelet olvasod, én már nem is vagyok életben.

Az, hogy így kiírom magamból hibáimat, tévedéseimet, két dologra is jó. Egyrészt taníthatlak vele, még utoljára megmutathatom neked, hogy milyen a felnőttek világa, én, aki olyan felnőtt voltam, hogy elfelejtettem milyen gyermeknek lenni, neked, aki épp most lép be a felnőttek világába.

Másrészt arra is jó, hogy végre megmagyarázhassam magamnak, miért is éreztem helytelen választásnak, ha a stafétabotot a már említett személyek valamelyikének adom át. Mindegyikük csak annyira lehetne jó tanítód, mint én. Már látom is a hibáikat: Remus, aki szeret téged, meghalni is képes lenne érted, de épp ez a probléma. Hiszen te, mint a hozzá legközelebb álló ember, ugyanannyira szereted őt, mint ő téged. Ha eljönne egy olyan tragikus perc, hogy elveszíted, a halála olyan csapás lenne neked, mint Siriusé. Az érzelmi sokkhatás ugyanazt eredményezné, mint az én esetemben - a kétség és félelem démonát.

Alastor, akivel nem köt össze ilyen szeretet, más okból lenne helytelen választás. Ő olyan ember, aki óvatos, körültekintő, a tervezés és megfontolt kivitelezés híve, s talán első látásra úgy tűnik, hogy veled, mint - kérlek, nézd el nekem az erős szavakat - forrófejű és elhamarkodott fiatalemberrel ütőképes csapatot alkotna. De míg te talán tudnál alkalmazkodni hozzá, a már említett rugalmas fiatalságod miatt, ő ugyanerre képtelen lenne. S nem is várható el tőle.

Minerva, aki tanárod volt hat éven keresztül, és valóban kiváló képességű boszorkány, tökéletes ember az olyan feladatra, mint a Roxfort vagy a Főnix Rendje irányítása, de nagyon valószínű, hogy ugyanabba a hibába esne, mint én, korának okán. Védelmezne téged, óvna, ahogy tanárhoz és két apró gyermek nagymamájához illik. De visszatartana. Féltő gondoskodása nem hagyna érvényesülni, ami a Voldemort elleni harcban végzetes lehet.

Olyan ember kell hát, aki egy ilyen feladatban a leginkább hasznodra tud válni. Olyan, aki elég erős, jól képzett varázsló, ismeri a fekete mágusok elleni harc veszélyét, kellően körültekintő és megfontolt, ha kell, de eléggé rugalmas is, ha a helyzet megkívánja - s legfőképp, nem érzel iránta ragaszkodást. Ez fontos, hogy el tudd engedni, ha kell, hogy ne omolj össze, ha a harcban elveszted őt, újra fel tudj állni utána és rezzenéstelen arccal folytatni a küzdelmet egészen addig, míg Voldemortot le nem győzöd. Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton.

Tudom, mire gondolsz most. Piton professzorral az utóbbi hat évben korántsem volt gyümölcsözőnek nevezhető tanár-diák kapcsolatotok, s hidd el, értem az okát. Tudom, hogy bármi is történjék, sosem fogtok barátként gondolni egymásra, de a jelen helyzetben épp ezért válnátok egymásnak hasznára, a már említett okok miatt.

Perselus azon kevesek egyike, akikben tökéletesen, maximálisan megbízom. Tudom, hogy sohasem árulna el minket, sohasem választaná Voldemortot a Főnix Rendje helyett, hiszen megmentette már az életemet júniusban is, mikor Voldemort családi gyűrűje majdnem végzett velem. Megosztottad velem a félelmeid, aggodalmaid, hogy Perselus valójában a Sötét Nagyúr embere, s Malfoy úrfival valamilyen borzalmas merényletre készülnek ellenünk. Nos, mivel ezek szerint halott vagyok, elmondhatom neked, hogy félig igazad volt. Draco Malfoy valóban azt kapta feladatul Voldemorttól, hogy öljön meg engem, ezzel bizonyítván hűségét. Az elátkozott opálköves nyakéket és a mérgezett bort is ő küldte, nagyon jól tudom.

De azt is tudom, hogy Draco milyen ember. A látszat ellenére nem teljesen apja fia. Van még számára remény, hiszen látom rajta, hogy kegyetlen feladata napról napra egyre jobban megviseli őt, s azért próbálkozik ilyen meggondolatlan tervekkel, mint a nyakék és a méreg.

De most Perselusról: többször kérdezted tőlem, hogy miért bízom meg egy volt halálfalóban, aki ráadásul jelenleg is kapcsolatban áll Voldemorttal, s köztudottan remek oklumentornak számít, amivel el tudja rejteni, ha hazudik. Nem te vagy az egyetlen, aki kérdezte.

Piton professzornak személyes indítékai vannak a halálfalók elleni harcra, egy olyan indíték, amit csak nekem mondott el, senki másnak. Nem fogom elmondani neked, majd Perselus megteszi. Tudni fogod, hogy igazat mond.

Most pedig Harry, arra kérlek, hallgass még egyszer rám. Hadd mondjam el neked ezen levél végén az utolsó parancsomat, amit a Főnix Rendje vezetőjeként adok a Kiválasztottnak, s egyben barátomnak, fiamnak, neked Harry. Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Őt már mindenről felvilágosítottam, tudja, amit én tudok. Nem tudom, hogy halálom előtt hány horcruxot sikerült elpusztítanunk - reményeim szerint mind a négyet, de a helyzet akkor is változatlan, ha egyet se. Perselus fog a továbbiakban segíteni neked.

S most, Harry, ideje búcsúznom. Az időm, ezek szerint lejárt. Nem tudom, hogyan fogok meghalni, hogyan haltam meg. Talán egy halálfaló, vagy maga Voldemort nagyúr végzett velem, vagy talán Malfoy úrfi újabb merénylete érte el végül a célját? Valahol remélem is, hogy ez utóbbi teljesült, hiszen így nem eshetnének többen áldozatul, ahogy Miss Bell, vagy a barátod, Ron Weasley.

Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Ő jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod essen. Vigyáz majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta. Tudom, hogy helyesen döntöttem, bármit is súgjanak a démonaim. Többé nem hibázok. 

Őszinte tisztelettel és szeretettel:

Albus Dumbledore

Kelt: Roxfort, 1997. április 21.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5915290136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.