Olvass!

KönyvesBlog

Nesbo ismét bizonyította, hogy nem véletlenül van a krimiírók top ligájában

2019. november 14. KissOrsi

Fotó: Valuska Gábor

Van az a kimondott-kimondatlan írói szabály, hogy ne félj a legnagyobb bajba taszítani a hősödet, és a legváltozatosabb akadályokat gördíteni az útjába. Ha elfogadjuk, hogy valóban létezik ilyen szabály, akkor Jo Nesbo azt piszok jól megtanulta, mert új könyvében (olvass bele ITT) a már eddig is traumatikus életutat maga mögött tudó nyomozóját minden eddiginél mélyebbre löki.

Jo Nesbo: Kés

Fordította: Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2019, 464 oldal, 4290 HUF

 

Harry Holének ebben a részben elsősorban a külső démonokkal kell megküzdenie, amellett persze, hogy fejlett alkoholizmusa, amelyet ideig-óráig el tudott fojtani, ismét benyújtja a számlát. A tizenkettedik HH-kötet, a Kés elején pont egy nagy ivászatból ébredezik: teljes black-out van mögötte, azt sem tudja, hogyan került haza, és miért ázik vérben a ruhája. Amit biztosan tud, hogy Rakel néhány hete kidobta (az előző, Szomjúság című kötetben felvillantott polgári élet kísérlete tehát totális kudarcba fulladt), és megint itt van, egyedül, kiégetten és több kérdés dörömböl a fejében, mint amennyit meg tud válaszolni. Ráadásul felbukkan egy olyan alak is, akivel Harrynak régóta húzódik egy lezáratlan ügye.

„A halottak halottak. Az élők pedig hamarosan halottak lesznek.”

A Szomjúságban bukkant fel először a szadista erőszaktevő és gyilkos, Svein Finne alakja (ebből a kötetből, egy temetői jelenetből van a fenti idézet is), és mit ad isten, a Késben is központi szerepet szánt neki Nesbo. Finne valószínűleg a kortárs krimiirodalom egyik legaljasabb bűnözője, egy pszichopata, aki nőket erőszakol meg, és arra kényszeríti őket, hogy azok megszüljék az erőszakban fogant gyereküket. Ha az áldozatok a rendőrséghez fordulnak vagy elvetetik a magzatot, akkor a biztos halál vár rájuk. Nesbo nem sokáig pihenteti Finnét, rögtön a második fejezetben akcióba hozza, amellyel ripsz-ropsz meg is ágyaz az egész történetnek. Amely összességében tényleg minden eddiginél kilátástalanabb és depresszívebb Harry Hole számára. Piszok hamar rá kell ugyanis döbbennie, hogy van az a helyzet, amiből csak vesztesként kerülhet elő.

A hajtás után spoileresen folytatjuk!

Hole ugyanis egy olyan személyt veszít el, aki nemcsak a társa volt, hanem egy horgony, amely a normális mindennapokhoz kötötte. Egy olyan ember válik gyilkosság áldozatává, aki a lehető legközelebb állt hozzá, ráadásul a rendőrségi protokoll miatt hamarosan ő is a kérdések kereszttüzében találja magát. Ami már csak azért is kellemetlen, mert van, amire a kiesett emlékképei, az átvedelt éjszaka után ő maga sem tudja a választ. Harry nagyon szeretne részt venni a nyomozásban, viszont személyes érintettsége okán ezt nem teheti meg – hivatalosan persze, hiszen nincs az az előírás vagy parancs, ami eltilthatná attól, hogy a saját szakállára kezdjen nyomozni. Gyanúja egyből Svein Finnére terelődik, hiszen látszólag minden egybevág, a gyilkossági puzzle darabkái szemlátomást könnyedén illeszkednek, viszont hamar kiderül, hogy Finne személyében Harry Hole nem egy faék egyszerűségű bűnözőt próbál ismét a rács mögé dugni.

Finne ugyanis agyafúrt, a saját céljai elérése (és bosszúja beteljesítése) érdekében nem ismer sem istent, sem embert, és simán kijátszik mindenkit. Akár Harry Holét is. És innentől kezdődik az a lebegtetés, amiben Nesbo nagyon profi: kapásból három vagy négy olyan szereplőt mozgat a továbbiakban, akik potenciális elkövetőként kerülhetnek szóba, miközben látszólag minden gyanú felett állnak. (És aztán persze a rendes krimiszabályoknak megfelelően mindig ott van a képben az is, akit egyszer már kizártunk az elkövetők sorából.) Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt képzeljük, hogy írás közben Nesbo elég jól szórakozik, amikor újabb és újabb csavarokkal tereli el a figyelmünket. Folyamatosan játszik az olvasóval, miközben csak úgy mellékesen beszól mindenkinek, a hipszterektől kezdve a jólétbe tespedt norvégokig.

A társadalomkritika helyett viszont most mintha nagyobb hangsúly került volna a személyes kapcsolatok, és különösen a kötetben felbukkanó személyiségek erodálására. A ki vagyok én? kérdése talán még sosem volt ennyire markánsan jelen ezekben a könyvekben, és egy-egy Afganisztánt is megjárt, poszttraumás stressz-szindrómával megvert szereplőnél ez nem is olyan meglepő, de az már sokkal inkább, amikor ugyanez a kérdés az abszolút fő-főszereplő esetében vetődik fel.

A Késsel Nesbo mindenesetre ismét bebizonyította, hogy nem véletlenül van ott a kortárs krimiírók legfelső ligájában. Ő az a szerző, akinek még a gyengébb könyvei is magasan a krimi-átlag felett vannak, és a Kés kimondottan jól sikerült. A tizenkettedik HH-könyv egy okosan adagolt, dinamikusan építkező folytatás, jó nagy csavarral a végén és egy olyan nyitott végű befejezéssel, ami miatt, ha lehetne, most azonnal elkezdenénk olvasni a tizenharmadik kötetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5115301400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.