Olvass!

KönyvesBlog

8 érdekesség a ma 80 éves Margaret Atwoodról

2019. november 18. KissOrsi

(Forrás)

Nyolcvanéves lett a mai napon a kanadai Margaret Atwood, akit az elmúlt években főként A Szolgálólány meséje című disztópiája miatt emlegettünk, holott egy olyan szerzőről beszélünk, aki számtalan műfajban maradandót alkotott. Pályafutását költőként kezdte, írt számtalan regényt (spekulatív szépirodalmat és disztópiát), de kipróbálta magát a gyerekirodalomban, ezenkívül több kötetnyi novella és non-fiction fűződik a nevéhez, sőt, még képregényt is írt. Az irodalmi Nobel állandó esélyeseként tartják számon, de ha soha nem kapná meg, akkor is nyertes lenne, hiszen műveit évek óta osztatlan kritikai és közönségiker övezi. Egy olyan szerző, akinek – ahogy Testamentumok című regényéről tegnap megjelent kritikánkban írtuk – mindig érdemes odafigyelni a szavára. Most 8 érdekességet mutatunk meg a ma 80 éves Margaret Atwood életéből. 

Egy állítólagos boszorkány leszármazottja lehet 

A családi legendárium szerint Margaret Atwood egy boszorkánysággal vádolt massachusetts-i asszony leszármazottja. A 17. században élt nőt Mary Websternek hívták, és bitó általi halálra ítélték. A nő viszont nem lehelte ki a lelkét az akasztófán, és amikor másnap le akarták vágni a tetemét, megdöbbenve látták, hogy még életben van. Innentől kezdve a Félig-Akasztott Mary néven emlegették. Atwood nagymamájának lánykori neve Webster volt, a családfáját pedig Connecticut ötödik kormányzójáig, John Websterig tudta visszavezetni. „Hétfőn a nagymamám azt mondta, hogy Mary az őse volt, szerdán pedig azt, hogy nem” – mondta Atwood egy interjúban, így valójában sosem derült ki 100 százalékosan, hogy mi az igazság. A Szolgálólány meséjét mindenesetre Mary Websternek ajánlotta (valamint Perry Millernek, aki a Harvardon tanította). 

Az erdőben nőtt fel 

Atwood édesapja rovartani kutatásokat végzett, amiatt Atwood a quebeci erdőkben töltötte a gyerekkorát, és 13 éves koráig nem is járt igazi iskolába, a taníttatását ebben az időszakban az édesanyja vállalta magára. Ha nem csatangolhattak odakint, olvasással és képregényrajzolással szórakoztatták magukat az Atwood-gyerekek. Kedvenc könyve ebből az időből a Grimm-testvérek mesegyűjteménye volt, de a maga részéről nem talált a történetekben semmi ijesztőt: „Mindent összevetve, rossz dolgok csak a rosszakkal történtek, ami megnyugtató volt; a gyerekekben van egyfajta vérszomjas igazságérzet, a könyörületességet csak később tanulják meg.” Atwood több olyan regényt is írt, melyek hősei visszatérnek gyermekkoruk színhelyére, elég csak a Fellélegzés című regényére gondolni, de ide sorolható az erősen önéletrajzinak tekintett Cat’s Eye című regény is. 

Forrás: Telegraph

Orwell-rajongó 

Atwood mindössze kilencéves volt, amikor az Állatfarmot olvasta. Azt hitte, ez egy beszélő állatokról szóló könyv, fogalma sem volt a mű politikai vetületéről. Finoman szólva is elborzadt az abban foglaltaktól, és teljesen letaglózta, hogy milyen sanyarú sors jutott az állatoknak, hogy a disznók milyen gyalázatosak voltak, a birkák pedig mennyire ostobák. A Guardianban pár éve megjelent nagycikkében ugyanakkor emlékeztet rá, hogy a gyerekeknek rendkívül fejlett az igazságérzetük, mindezzel együtt viszont a disznók igazságtalansága kavarta fel a leginkább. Utóbb viszont nagyon hálás Orwellnek, hogy korán felnyitotta a szemét, és megtanította, hogy nem a címkék a fontosak, hanem azok a tettek, melyeket ezek örve alatt végrehajtanak. Orwell igazi példakép lett számára, és megjegyezte azt is, hogy a „valós 1984-ben” kezdte el írni A Szolgálólány meséjét. Szerinte a disztópiák többségét férfiak írták, és nézőpontjuk is emiatt egy férfié. Ezeknek a műveknek a női szereplői jobbára nemtelen robotok, vagy olyanok lázadók, akik szembeszegülnek a rezsim szexszabályaival, ő viszont egy olyan disztópiát akart papírra vetni, ami kimondottan a női szempontot teszi magáévá. 

Az első vers 

A legelső versét középiskolásként írta, 1956-ban. Épp átvágott egy focipályán, amikor ihletet kapott. Hazament, papírra vetette a verset, és azonnal tudta, hogy egész hátralévő életében nem is akar mással foglalkozni, mint az írással. 

Librettót is írt 

Atwood 2008-ban elfogadta Vancouver városának a felkérését és operalibrettót írt Pauline Johnson kanadai íróról és előadóművészről, pontosabban az alkotó életének utolsó időszakáról. „Bátor volt, elmés és gyönyörű, akár sokan a legjobb operahősnők közül. Emellett kettős életet élt, melynek összetevőit egy titkos szerelem, egy féltékeny lánytestvér és egy korai elhalálozás adták” – nyilatkozta egyszer. A Pauline című operát végül 2014-ben mutatták be. Leghíresebb regényéből, A Szolgálólány meséjéből szintén készült opera, a darabot 2000-ben mutatta be a dán királyi opera, annak librettóját a brit Paul Bentley írta.  

A Szolgálólány már nem mese

Bármilyen egyértelműnek tűnik, annyira kockázatos is volt, amikor Margaret Atwood úgy döntött, hogy könyvben is folytatja A Szolgálólány meséjét. Utóbbi az elmúlt években abszolút meghatározta a könyvpiacot és a politikai közbeszédet is, amit csak erősített, amikor a Hulu leforgatta az azonos című...

Most akkor feminista vagy sem? 

Atwoodra és műveire gyakran aggatják a feminista címkét, viszont Atwood azt vallja – miként azt az Emma Watsonnak adott interjújában is elmagyarázta –, hogy először azt kellene tisztázni, mit értenek az emberek a feminista jelző alatt. Ha azt jelenti, hogy a nőknek a férfiakkal egyenlő jogokat kell kapniuk, akkor egyetért vele, viszont ha valaki úgy képzeli a feminizmust, hogy egy nőnek mindig igaza van, akkor köszöni szépen, a maga részéről nem kér a dologból. 

Cameók 

Az viszonylag ismert, hogy A Szolgálólány meséje első évadában Atwood is feltűnik egy rövid szerep elejéig. Igaz, amilyen rövid volt, olyan emlékezetes is, ugyanis egy Nénit alakított, akinek meg kellett pofoznia Fredét. Utóbb Atwood azt mondta, hiába tudta, hogy ez csak egy szerep, rettenetesen felkavarónak találta. Az író ugyanakkor egy másik adaptációban is felbukkant: 1996-os Alias Grace című regényéből (ITT írtunk róla bővebben) minisorozat készült, ebben egy templomi jelenet erejéig lehet látni, a stáblistán pedig Nehéz asszonyság néven fut a karaktere, amit Atwood külön viccesnek talált. 

Nem vár a tökéletes pillanatra 

Habár rendkívül termékeny szerzőnek számít, nem ír mindennap. Hiába ábrándozik hébe-hóba arról, milyen jó lenne egy házikó valahol a hegyekben, ahol egész nap elvonultan dolgozhatna, Atwood szerint akkor sem írna többet, mint most. „Ha az ember a tökéletes pillanatra vár, akkor soha nem fog írni semmit, mert az sosem fog elérkezni” – mondta, hozzátéve, hogy sem napirenddel, sem üzembiztos alkotói beosztással nem rendelkezik. 

Az összeállítás a New Yorker, a Guardian, az EW és a Telegraph cikkei alapján készült.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3315311400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.