Olvass!

KönyvesBlog

Finy Petra: A traumákról nem beszéltek, azt gondolták, így gyógyul meg a család teste

2019. november 19. KissOrsi

1n1a8324-1.jpg

Fotó: Erdélyi Gábor

Az a fajta hiány jelenik meg a regényben, ami kiszúrja az ember szemét – meséli Finy Petra, akinek új kötete a jelen eseményein keresztül egy család és egy egész budapesti városrész történetének titkait hozza felszínre. Hőse egy Marlenka nevű idős asszony, aki látszólag eseménytelenül tengeti életét, míg csak egy váratlan esemény arra nem készteti, hogy végre saját kezébe vegye sorsa alakítását. Pedig sokáig nem ura a saját életének, sodródik, az okokat viszont a legritkább esetben firtatja. Teljesen természetesnek veszi például, hogy a Városmajor bizonyos pontjain szorongás fogja el („ordítanak az artériái”), és az sem zavarja össze, ha ismerősei időről időre más néven szólítják. Ez a nem-tudás végigkíséri az egész életét, holott a második világháború eseményei, a nyilas rémuralom napjai még így, ebben az állapotában is lenyomatot hagynak a személyiségén. De mi történik akkor, ha kibeszéletlen marad a múlt, milyen következményekkel jár, ha elmarad a traumafeldolgozás, és milyen önvédelmi mechanizmust fejlesztettek ki az áldozatok? Finy Petrával interjúztunk.

A Marlenka egy család történetén keresztül egy komplett városrész múltját eleveníti fel. Tudni lehet rólad, hogy a Városmajor mellett nőttél fel, de mikor kezdett el foglalkoztatni, hogy mi történt azokban az utcákban és épületekben, amelyek gyerekkorod óta ismerősek lehettek neked?

Meglepően későn. Ezért is tartottam fontosnak, hogy a történelmi háttér hangsúlyos legyen. Hogyan lehet az, hogy ebben a látszólag idilli kerületben felnőhet úgy valaki, hogy nem tud a kerület múltjáról, hacsak nem végez célirányos kutatásokat, ahogyan Térey János is tette? Hogyan lehet az, hogy a mai napig derülhetnek ki eddig elhallgatott dolgok, akár olyan prominens emberek családjáról, mint például a kerület polgármestere, akinek nagyapja a regényben szereplő Kun páter mellett tevékenykedett?

Finy Petra: Marlenka

Athenaeum Kiadó, 2019, 244 oldal, 3999 HUF

 

A címszereplő idős asszony tulajdonképpen egy információs vákuumban él, hiszen semmit nem tud a múltjáról. Egy transzgenerációs trauma kibontakozásának vagyunk a tanúi, feloldozásának esélye a regénybeli jelenben jön el. De mi történik akkor, ha ez elmarad, mi lehet a következménye annak, ha magunkkal cipeljük ezeket a terheket? Mit tapasztalsz, a leszármazottak hogyan örökítik tovább a múltat, és mi határozza meg, hogy a gyerekek és unokák mennyire simulnak bele a múltbeli mintákba?

Sok esetben marad el a traumafeldolgozás. Arra például, hogy a szovjet katonák mit tettek nagyanyáinkkal, egyszerűen nem voltak szavai az áldozatoknak vagy leszármazottnak, épp ezért volt szinte lehetetlen mondatokba önteni a fájdalmat, és kitörni az így keletkezett kommunikációs űrből. Pető Andrea történész Elmondani az elmondhatatlant című kötete talán elindított valamit e téren. De rengeteg egyéb súlyos trauma dermesztette meg családok életét: a második világháború utáni Európa már egyáltalán nem az az Európa, ami előtte volt. Nem lehetett az. Bizonyos családokban a trauma-kínozta részt egyszerűen kinyisszantották a verbális szövetből, mint egy zavaró daganatot, és nem beszéltek róla, azt gondolták, így fog meggyógyulni a család teste. De hosszú távon ezzel gyakran nagyobb kárt lehet okozni: az utódok hordozzák a sebet epigenetikusan, ami valamilyen tüneten keresztül követeli majd ki magának, hogy “beszéljenek róla”.

„Ha a fejemben maradok, akkor túlélem” – mondja az egyik hősöd, és ez a mondat más-más formában több szereplő szájából is elhangzik, de mire vonatkozik voltaképpen?

Ez a nyilasok és Kun páter által megkínzott nagymama túlélési technikájára utal, mely valójában hasonló a bántalmazottak személyiséget leválasztó vagy megtöbbszöröző menekülési módszeréhez. A gondolatait, a tudatát egyfajta mentális menedékként fogja fel, ahová bármikor kicsekkolhat a valóság elől. Abban a korszakban, amikor a történet egyik szála játszódik, ez a lelki túlélés záloga: “Olyan időket élünk, amikor bármi megtörténhet. Amikor a rémálmok kilépnek az éjszaka homályából, és leigázzák a nappalt. Mi történik velünk? Mi történhet még meg velünk?”

Marlenka olyan ember, aki helyett gyakran mások élik az életet, és egy idő után kiderül, hogy még a neve sem a sajátja. Kicsoda valójában Marlenka? Volt olyan személy az életedben, aki az ő alakját inspirálta?

Marlenka kifejezetten későn érő típus, aki a lázadással, saját határainak felállításával megvárta azt, hogy bőven hetven fölött legyen. Egy nyugdíjas kamasz, aki ráadásul még kamasznak is túl tétova: újra és újra regresszív állapotba kerül, pedig már ő is érzi, hogy nem lehet többé a gyermeki létbe menekülni, itt az idő nemcsak felnőttnek látszó tárgynak lenni, hanem valódi felnőtté válni. Ha ősz halántékkal is, de muszáj elkezdeni élni. Ehhez sajnos elkerülhetetlen egy külső indukciós erő, az, hogy a történelem szinte megismételje önmagát, és Marlenka családját egy olyan galeri támadja meg, amit csak kevés választ el attól, hogy “Kitartás!” felkiáltással köszönjön.

A regény egyik meghatározó toposza a hiány – ezen a ponton meg lehet említeni a hiányzó emlékeket vagy családtörténetet, de akár a lerombolt épületeket is, melyek történetére még egy emléktábla sem emlékeztet. A Városmajor történelmével foglalkozva mit tapasztaltál, ez a hiány mennyire jellemző és szembeszökő is egyben?

Az a fajta hiány jelenik meg a regényben, ami kiszúrja az ember szemét. Az a fajta hiány, ami irritálja az íriszt, és az agy azonnal ki akarja egészíteni, tartalommal megtölteni. Ebben a gyönyörű, zöld kerületben halált hozó fű terem a parkokban, mert minden helynek megvan a maga szomorú története. Emléktáblák és emlékszobrok ügyében pedig nem állunk túl jól. Van, ahol a hősök szobrára elkövetők neve is felkerül, van, ahol egy szikár, semmitmondó mondattal intéznek el egy borzalmas nyilas bűncselekményt és gyilkosságot. De soha nincs késő, hogy ezek a dolgok megváltozzanak.

Finy Petra új regényében a múlt tragédiái egy család több nemzedékére kihatnak

Marlenka imádja a nárciszt. Nem csak a virágot. Bár már három felnőtt gyereke van, vonzza magához a narcisztikus személyiségeket, és gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekik. De vajon miért viselkednek furcsán Marlenka felnőtt gyermekei? Miért tör az asszonyra rosszullét a Városmajor egyes pontjain? Az...

Ha az ember beleássa magát a múltba, akkor egyik részlet vagy történet hozza magával a másikat – a te esetedben ez mennyire volt így? Volt olyan, ami a kutatásaid során még téged is meglepett? Személyesen egyébként hogyan élted meg ezt a regényt?

A legnehezebb Kun páterről volt írni, majdnem annyira nyomasztott a figurája, mint Pannit, a regény egyik alakját. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi mozgathatta ezt a férfit? Mi az oka, hogy egy ember ilyen fokú gaztetteket hajt végre? Vajon tényleg a Nyugati pályaudvarnál lévő apró, földszinti lakás szegénysége, ahol többedmagával nyomorgott, és ahonnan a kibombázás után a Városmajor utca 33-ba került, egy zsidó “luxuslakásba” a későbbi nyilasház, a Városmajor utca 37. szomszédjába? Vajon az a “pompa” irritálta, melynek legkézzelfoghatóbb bizonyítéka a szőnyegek voltak, és ami után minden zsidó gazdag volt és bűnös, sőt ámokfutása vége felé, az összes tehetősebbnek tűnő ember büntetést érdemelt, amikor már saját nyilastársai is besokallottak kegyetlenségétől? Vagy a római tanulmányútján elolvasott Mein Kampf sorai egyszercsak működtetni kezdték elméjében a démoni erők gépezetét, mint egy tudatmódosított katonának? Soha nem tudjuk meg, csak azt, hogy szerencsére még az ő rémtettei árnyékában is akadtak olyanok, akik tökéletes inverzeként működtek e borzalmas gyilkosnak. Sztehlo Gábor is reverendához hasonló Luther-kabátot viselt, csak az ő derekán nem pisztoly volt, hanem kenyérvágó kés, hogy felszelhesse a kenyeret az általa rejtegetett, üldözött gyerekeknek. Ő is osztogatott a gyerekeknek ajándékot, csak míg Kun páter egy gyilkosság után, amit végig kellett nézniük, almát adott nekik, Sztehlo Gábor szotyolát, mogyorót osztogatott védenceinek. Kun pátert a frontra küldte a nyilas törvényszék a túlkapásai miatt, de ő gyáván bujkált, nem harcolt. Sztehlo Gábor bátran bement a gettóba, hogy az életét kockáztatva kihozzon még néhány gyereket a kocsijával, pedig akkor már papírja sem volt hozzá. Sztehlo Gábor nevéhez a Gaudiopolis nevű gyerekköztársaság kötődik, melyet azért hozott létre, hogy az árván maradt gyerekek, akikért már nem tudtak eljönni a háború végén, otthont kaphassanak valahol. Kun András nevéhez legfeljebb egy pár hónapig regnáló rémbirodalom köthető, melyre még a “Lacrimopolis” elnevezés is túl enyhe kifejezés lenne.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2915312318

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.