Olvass!

KönyvesBlog

Hova lehet menekülni egy bántalmazó apa elől?

2019. november 20. .konyvesblog.

eloled.jpg

Nemes Anna hőse az apja elől menekül, aki majdnem megölte az anyját, és aki huszonöt éves koráig módszeresen kínozta a családot. Falusiból lett kisvárosiból lett nagyvárosi a lány, a három színtér mindig összefolyik. 

Nemes Anna: Előled

Noran Libro Kiadó, 2019, 158 oldal, 2990 HUF

 

A történetek szempontjából a falu a nagyanyja, a kisváros az anyja és az apja, a nagyváros a mintakövetés – vagyis kizsákmányoló kapcsolatok egész hada. Távolítva, utazás közben beszél. Brno, Szarajevó, London, és egy apró olasz város, Vasto a három úti cél. Mind az apjához kapcsolódik. Utolsó kapcsolata egy férfi, aki akár az apja is lehetne, rengeteg a közös pont, személyiségük nem is igazán válik ketté, a szerző az olvasóra bízza a döntést.

Olvass bele:  

Szóval elmentem a nagyanyámhoz. Ezúttal nem kellett se dudálni, se ordítani, hogy engedjen be, nem volt otthon senki, így csak benyúltam a kilincs melletti résen, és egy ujjal benyomtam a zár nyelvét. A rozsdás kiskapu azonnal megadta magát, kicsit löktem rajta, és már bent is voltam. Próbáltam úgy mozogni a házban, mintha minden rendben lenne, és a nagyanyám csak nyaralna. Kinyitottam az ablakokat, megigazgattam a párnákat, a nagyszobában középre húztam a horgolt terítőket, amiket még a dédnagyanyám csinált. Ilyen aprólékos munkára nem lennék képes soha, gondoltam magamban. Mindig ezt gondoltam, akárhányszor odatévedt rájuk a tekintetem az évek során. Egy a kanapén, egy a kisszekrényen, egy a nagytükör előtt, a szekrényen pedig minden szobrocska alatt külön-külön egy kis horgolt terítő. Nem változott semmi, még a gondolataim se változtak a terítőkről, csak nem volt ott a nagyanyám. Erre mondják, hogy nincs új a nap alatt, nem? Ezt is csak magamban mondtam ki, mialatt kisimítgattam a terítőt a porcelánbohóc alatt. És miközben a nagyanyám teste nem volt ott, minden más ott volt, ami ő, mert minden úgy volt ott a nagyszobában, az egész házban, ahogy ő akarta, ahogy ő találta ki, ahogy ő tette le. A horgolt kisterítők, az ablak fölé szögelt takaró. A takaró mindig vita tárgya volt. Sötétedéskor le kellett ereszteni az ablak elé, hogy ne szűrődjön ki fény. Gyerekként nem értettem, miért vitatkoznak ezen az anyámék a nagyanyámmal, csak felnőtt fejjel esett le, hogy a család azt akarta, hagyja végre a mama a háborút, felejtse el, értse meg, hogy béke van, és az is marad. A nagyanyám hajthatatlan volt, a takarót le kellett ereszteni, mert a háború alatt is jobb volt, ha nem volt fényesség a háznál, akkor kevesebb volt az esélye, hogy bombát kapnak. A nagyanyámnak nem volt elég a redőny és a függöny, kellett az ablak elé a felszögelt takaró. Megfogtam és leengedtem, pedig még sütött a nap.

A szekrény mellett megtaláltam a kerti székeket, nem tudtam, ki tette át őket oda, valószínűleg a szomszéd, aki a házat felügyelte. Kivettem egyet, és kivittem a kertbe. Csend. A nagyanyám kertjében ültem, a lugas alatt, a betonasztalnál. Az asztalt még a dédnagyapám csinálta, nem tudom, hogyan, csak azt, hogy az ő keze munkája volt az alacsony, kerek asztal, ahol finom, aranygaluska illatú estéket beszélgettek át a felmenőim nyaranta, ősszel meg ott kóstolták a mustot a nap végén, közben égett a petróleumlámpa, és történeteket meséltek azokból az időkből, amikor a dédnagyanyámék még az uradalomban laktak szolgálóként. Adok maguknak külön szobát, ezt mondta a grófné a dédnagyanyámnak, amikor bejelentette, hogy elmennek, erre a dédnagyanyám azt vágta oda neki, hogy lesz nekem saját konyhám is, nagyságos asszony, és már pakoltak, és másnap eljöttek. Szívós és büszke emberek voltak. Most senki nem beszélt, csak én ültem ott egyedül.

Volt egy romantikus gondolatom, hogy így talán ők is ott ülnek kicsit, valahányadrészemben legalább. Lehet, hogy úgy emeltem az asztal mellé a széket, ahogy régen a dédnagyanyám. Vagy úgy néztem fel az égre, kémlelve, hogy jönnek-e a fecskék, ahogy a nagypapa nézte, miután hazajött a hadifogságból. Sárgán, püffedt arccal, egy szakadt zsákkal, benne egy fakanállal, amivel azt a keveset ette, amit ott kapott. Sose mesélt arról a négy évről. A nagyanyámtól csak azt tudom, hogy a papa Szibériában volt, és sokat dolgoztatták, és egyszer egy orosz az arcába köpött, miközben ő gödröt ásott. De hazajött, és én a sok millió véletlen mellett ennek a túlélésnek és hazajövetelnek köszönhetően ülhettem ott a lugas alatt, ahol valaha ő is.

A nagyanyám kamrája lakat alatt, az udvart benőtte a gaz, évek óta nem volt már baromfi, nem kapirgáltak, nem voltak gödrök sem, ahol porfürdőt vettek, és ahol büszkén őrizgették a kiscsibéket a kotlósok. Végigvettem, mi minden hiányzott, és annyira fájt látni az elmúlást így, az arcomba vágva, nem csak tankönyvi példaként, hogy azonnal el akartam rohanni, csak éppen fogalmam sem volt, hová mehetnék, ahol megtalálom azt, ami körülrajzolta a világom gyerekként. A nagyanyámnál minden ugyanolyan volt, mint régen, csak az élet hiányzott. A szagok is ugyanolyanok voltak. Mama, azt hogy csinálod, hogy mindig ugyanaz a szag van itt, annak a friss, zsenge borsóból főtt levesnek az illata, a friss szalmáé, füstölt kolbászé, régi fényképeké, a kerti csapból a vájlingba zubogó vízé, és ugyanúgy itt van még a fakerítés szaga, a tömni való kacsáké, és itt van a szaga a kakasnyalókának, a kertből vágott fenyőnek, a karácsonynak, a fenyőgyantának, hogy csinálod, mama, hogy nem vagy itt, de megvannak a szagok? A nagyanyám háza üres volt egy ideje, de mivel a mama élt, nem túlzottan, nem olyan fénylőn, mint amikor gyerek voltam, de élt, ezért a ház és a kert megőrzött mindent, ami ő volt. Csak jönnie kellett volna, és minden mehetett volna úgy, ahogy rendesen. Ahogy a nagyanyámnál a dolgoknak menniük kell. Azt hiszem, a ház és a kert visszavárták a nagyanyámat. Talán jó is, hogy itt vagyok, gondoltam magamban, hoztam legalább egy kicsit a mamából, hátha kitartanak még a falak, meg a kukacvirág is egy darabig. Az nem pusztulhat ki, az tartja a ház falát a kiskertben.

A nagyanyámnál minden tavasszal virágládákban nőttek a palánták, végigrakta velük a gáder könyöklőjét. Vigyázni kellett, nehogy leverjük a ládákat, és arra is, hogy mindig megfelelő mennyiségű fényt és vizet kapjanak a palánták. Ha palántázás volt, akkor a nagyanyám nem jött hozzánk, de mi meglátogathattuk azzal az ígérettel, hogy nem teszünk kárt a palántákban, és nem idegesítjük azzal, hogy kérdezgetjük, miért nem vesz inkább a piacon palántát. Megtudtátok volna a háború után, amikor ettük a fekete kenyeret, mondta ilyenkor mindig a nagyanyám, és a háborúkártya asztalra dobása után mindenki mélyen hallgatott. Amikor a palánták a helyükre kerültek, ki, a földbe, a nagyanyám nem jött hozzánk, de mi meglátogathattuk azzal az ígérettel, hogy nem szórakozunk a slaggal, és békén hagyjuk, ha öntözni kell, mert amikor bukik a nap, neki azonnal hátra kell mennie meglocsolni a paprikát, a paradicsomot, mindent, mert a nagy melegben kiégnek a víztől, este meg már nem lát, szóval a kettő között kell kimenni, és meg kellett ígérnünk, hogy nem idegesítjük azzal, hogy azt mondjuk, majd mindent megveszünk a piacon, ne adj isten a boltban, ha nem erednek meg kint a palánták. Nem tudtam, hogy ilyen jól megy, futja mindenre, mondta ilyenkor a nagyanyám, de már csak a hátát láttuk, ment hátra a gumicsizmájában locsolni. A tyúkok a kerítésig követték.

Szagok voltak, de hangok nem. Nem viháncolt a keresztanyám, nem sietett be a nagytükörhöz az anyám a nagyszobába, hogy megnézze magát, nem veszekedett velük a nagyanyám a kisollón, amit arra használt, hogy kifejtse az öltéseket a ruhán, úgyhogy kellett az éle, nem körömvágásra van!, ezt kiabálta a mama, miközben az anyám szaladt boldogan körmöt vágni a kisollóval, fittyet hányva a tiltásra. Most csönd. Bementem a spájzba, levettem egy málnaszörpöt, az egyik régi, sárgás pohárban csináltam egy jó édeset belőle, jó szilasi vízzel, aztán visszaültem, és próbáltam felidézni, mi mindent hallottam ott, a betonasztalnál gyerekként. Petróleumlámpa akkor már nem volt, arról csak meséltek a nagyanyámék, mialatt hosszabbítót gombolyítottunk ki, és bedugtuk a kerti lámpát. Azt mondták, petróval jobb volt világítani, de hát így is jó azért, villannyal. A nagyanyám sokszor mesélte el a betonasztalnál, pontosabban a betonyasztalnál, hogy a szomszéd azért halt meg, mert meggyulladt benne a pálinka. A história szerint az öreg jött haza a kocsmából, csak mint mindig, szédelegve, aztán otthon, a konyhában rágyújtott, és végül az égő Kossuth belobbantotta a tüdejét. Ha ránéztem a szomszéd házra, mindig megjelent előttem, hogy száz éve, vagy még régebben, amikor még minden sárgás volt a világon, mint a régi fényképeken, akkor volt egy kalapos, görnyedt férfi, aki hazaért a kocsmából, rágyújtott, aztán lángolt a tüdeje, fulladozott, és végül szénfeketére égett, és a gyerekei találták meg, akik onnantól kezdve sosem aludtak rendesen. Volt egy olyan gyanúm, hogy így igazából nem lehet meghalni, csak a mesékben, de azért szerettem ezt a különös történetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr415302000

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.