Olvass!

KönyvesBlog

Olvassatok bele a gengsztersztroiba, amelyből Martin Scorsese új filmje készült!

2019. november 26. .konyvesblog.

irishman.jpg

Fotó: Netflix

Hatalmas várakozás övezi Martin Scorsese legújabb filmjét, a The Irishmant (Az ír), amelyben Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci játsszák a főbb szerepeket, és amelyet hatalmas költségvetésből, speciális látványeffektusokkal forgattak le. Az alkotást, amelyet Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című könyve alapján készítettek, a mozik már játsszák, de a Netflixen csak holnap mutatják be. Az izgalmas alkalomból most egy részletet ajánlunk Brandt könyvéből, amely szintén a napokban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.

1975. július 30-án eltűnt Jimmy Hoffa – s hogy mi lett vele, ki ölte meg (ha megölték), az évtizedeken át rejtély maradt. Hoffa neve a magyar olvasónak talán nem sokat mond, de fénykorában mindenki ismerte Amerikában: részben úgy, mint aki óriási érdemeket szerzett az amerikai szakszervezeti mozgalomban, részben pedig úgy, mint aki - köztudottan – jó kapcsolatokat ápol a maffiával, pontosabban ő az ország egyik legfőbb maffiózója. 

Charles Brandt: The Irishman - Hallom, szobafestő vagy!

Fordította: Bihari György, Helikon Kiadó, 2019, 531 oldal, 3990 HUF

 

Charles Brandt könyvének elolvasása után az ember garantáltan máshogy fog tekinteni a XX. századi amerikai történelemre – nemcsak Hoffa gyilkosát ismerjük meg belőle: egy olyan embert, aki a második világháborúban megtanult hidegvérrel ölni, s ezt a képességét a maffiával összefonódott szakszervezetek számtalanszor elhasználták; nemcsak azt, hogy egy profi gyilkos hogyan lehet egyúttal – a maga módján – mélyen érző ember; hanem azt is, hogy milyen megdöbbentő mértékben befolyásolták a mindenkori amerikai vezetés politikai döntéseit a szervezett bűnözés érdekei – miközben ádáz küzdelem is folyt a „keresztapák" ellen.

Charles Brandt könyve nem hollywoodi történet – nem „jó fiúk" és „rossz fiúk" harcáról szól, hanem egy zavaros, erkölcsi dilemmákkal teli, távoli (vagy talán mégsem olyan távoli?) világról, amelyben lélegzetelállító gengszterfilmek peregnek – a valóságban. 

Brandt könyve alapján készült Martin Scorsese új filmje, olyan nagyszerű színészekkel, mint Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Anna Pacquin és Bobby Cannavale. 

Olvass bele:

„Hallom, szobafestő vagy!” 

„Nyüzsögtem egész életemben, már amíg bírtam lábbal. Mintha valami cigányvér nem hagyott volni nyugodni.

Amikor alkalmi munkákat vállaltam a szakszervezetnél, szabadon oszthattam be az időmet, úgyhogy bármikor ott lehettem, ahol szükség volt rám. Ha a belvárosban akadt valami mellékes, egyszerűen nem mentem be, és nem vártam teherautóra. Ahogy fokozatosan elterjedt a hírem, egyre több megbízást kaptam a belvárosban. Ebből eltartottam magam, és elláttam Maryt meg a lányokat is, hogy épp milyen szinten, az attól függött, mennyit kerestem azon a héten. Akármit csináltam a belvárosban, készpénzzel fizettek érte, még a tánciskolában is.

Viszont ha vezettem, akkor nem volt készpénz. Az ember nem lophat, ha csak egy napra kap teherautót. Több nap kellett hozzá, hogy kiépülhessen a rendszer, ahogy ezt a Food Fairnél, a marhafertályokkal csináltam. Ezért a belvárosi bárban juthattam egy kis mellékeshez.

azir.jpg

Borotvakéstől és az embereitől megtanultam a dörgést. Mintha ők lettek volna a szakma veteránjai, én pedig az újonc, aki most került a csapatba. Ők úgy látták, hogy közelebb állok Angelóhoz és az embereihez, mint Russellhez. De engem Russellhez kötött a hűség. Sűrűbben találkoztam Angelóval és az embereivel, mert ők belvárosiak voltak, Russell pedig többnyire az állam északi részén tartózkodott. Angelo azt mondta, hogy kölcsönadott Russellnek, de valójában egész másképpen volt. Russell adott kölcsön engem Angelónak. Russell úgy vélte, jót tesz nekem, ha Angelo embereitől tanulok, és ott keresem a pénzt a belvárosban. Egy napon az ő írjének nevezett, és attól kezdve mindenki Írnek szólított, nem Cheechnek.

A Sutyorgó-affér után vigyáztam, hogy mindig legyen nálam fegyver. Ha vezettem, a kesztyűtartóban volt. Egy éjjel, két óra tájt hazafelé tartottam a Nixon Bálteremből, és a Spring Garden Streeten megálltam a pirosnál egy sötét sarkon, ahol kiverték az utcalámpát. Egyedül voltam, az ablakot letekertem. Odajött ez a fiatal fekete srác, és pisztolyt nyomott az orrom alá. Szerintem ő csinálhatott elsötétítést a sarkon azzal, hogy kiverte a körtét. Az az ő sarka volt. Mögötte állt a cimborája, hogy segítsen, de nem láttam nála pisztolyt. A fegyveres azt mondta, adjam oda a pénztárcámat. Azt feleltem: „Persze, de a kesztyűtartóban van.” Azt mondtam neki, hogy nyugi, és „ne hirtelenkedj, fiatalember”. Benyúltam a kesztyűtartóba, és elővettem a kurta .38-asomat, de ezt ő nem láthatta, mert a széles vállam eltakarta előle. Amikor pedig visszafordultam, nem láthatta a hatalmas mancsomban, és azért sem láthatta, mert olyan gyorsan fordultam feléje, ahogy a kenguru csap egyet a farkával. Nyújtotta a kezét, mert azt hitte, a pénztárcámat adom oda. Térden lőttem, és mikor előregörnyedt, a másik térdét is szétlőttem. Míg elhúztam, láttam, hogy a földön fetreng, és azt is, hogy a haverja végigrohan a Spring Garden Streeten. Valami azt súgta nekem, hogy a cimbora nem segítségért vagy erősítésért megy. Azt is lefogadtam volna, hogy a fetrengő nem rohangászik többé. Mostantól minden lépésnél érezni fogja, ami a térde kalácsából maradt, és akkor majd rám gondol.

A biztonság kedvéért megszabadultam attól a .38-astól. Ha az ember pisztolyt tart a kocsiban vagy a háznál, legjobb, ha vadonatúj a fegyver, olyan, amellyel még egyszer sem lőttek. Így senkihez sem lehet hozzákötni. Egy ócskánál sose tudhatjuk, nem használták-e olyasmire, amibe mi sose keverednénk bele. Úgyhogy én vadi új stukkert javasolok.

Egy kicsit ráerősítettem az uzsorára, nagyobb összegeket adtam kölcsön. Az emberek tudták, hol találhatnak, és megkerestek. Már nem kellett teherautót vezetnem. Vége volt azoknak a napoknak, amikor 10 dollárokat kölcsönöztem a pincérnőknek a White Tower hamburgercsárdákban.

Volt egy illető, akinek kölcsönadtam, aztán mintha kerülni kezdett volna engem. Sehol sem találtam. Nem fizette a sápot, sem semmit. Egy éjjel az egyik cimbora bejött a Kuckóba, és mondta, hogy látta ezt az illetőt, akit keresek, ott van a Púpos Harry Riccobene bárjában, a Régi Naplopóban. Amikor lecsaptam rá, éppen kártyázott Harry bárjában, és azt mondta, hogy az anyja meghalt, elment a temetésre a pénz, amit arra tett félre, hogy nekem törlesszen. Megsajnáltam, visszamentem a Kuckóba, és elmeséltem Borotvakésnek, hogy megtaláltam az illetőt Harrynél. Borotvakés azt kérdezte: – Megadott valamennyit? – Azt feleltem: – Még nem.

Borotvakés a szavamba vágott: – Ne is mondd! Hadd találgassak. Meghalt az anyja.

Bólintottam. – Igen, szegény ürge. Gondolom, te is hallottad.

Mire Borotvakés azt felelte: – Tíz éve mást se tesz az anyja, mint meghal!

Úgy éreztem, rendesen visszaélnek vele, hogy új vagyok. Micsoda egy alak: erre használja az anyja nevét! Így hát visszamentem Harry bárjába, és rászóltam az adósra, hogy álljon föl a kártyaasztaltól. Olyan magas volt, mint én, de kicsit súlyosabb. Fölállt és meg akart ütni, de megelőztem.  Egy ütéssel lecsaptam. A kártyaasztalra zuhant, szétrepültek a székek. Székkel a kezében állt föl, de én kikaptam a kezéből: hozzávágtam, véresre vertem, aztán otthagytam a padlón ájultan.

azir1.jpg

Egyszer csak bejött Harry, körülnézett, és begurult. Púpos volt, de ettől még kemény legény, beérkezett ember, és közel állt Angelóhoz. Ordítani kezdett velem, hogy szétkaptam a bárját, összemocskoltam a padlóját a fickó vérével. Azt mondtam, megfizetem a kárt. Azt mondta, az nem számít, annyira nem tisztelem, hogy szétverem a bárját? Kivihettem volna a fickót, hogy ott gyepáljam meg. Nem pedig idebent. Nem nagyon ismertem Harryt, de közöltem vele, hogy a pofa ütött elsőnek. Elmondtam, hogy adósom, és még a sápot sem akarta kifizetni. Erre Harry azt felelte: – Volt bőr a képén megint kölcsönkérni a szivarnak? Már mindenkinek tartozik.

Azt válaszoltam: – Ezt nem tudtam, amikor kölcsönadtam neki. – Ekkor a Púpos Harry odament az illetőhöz, a hajába markolt, felrántotta a fejét, és ő is püfölni kezdte az arcát. 

Ekkoriban, ha a Kuckóban voltam, Borotvakés olyasmikre kezdett célozgatni, hogy nem kéne beérnem a teherautóval. Azt mondta: – Hogy a fenébe van, hogy nem csinálsz semmi komolyabb dolgot, haver? Valami mást kellene csinálnod. – Mondta, hogy valamit kezdeniük kéne velem. El kellene indulnom a ranglétrán. Nekem a nagykutyák között a helyem. Párszor felhozta a témát. Egy ilyen alkalommal elmeséltem, mennyire tetszett nekem A rakparton. Azt mondtam, szívesen foglalkoznék valamilyen szakszervezeti munkával. Tetszett az a stílus, ahogy a Joey McGreal-féle szervezők és agitátorok igyekeztek javítani a szakszervezeti tagok, a fuvarozók életkörülményein. Borotvakés bizonyára beszélt Angelóval, ő meg Russell-lel. Kicsivel később, amikor leültünk Russell-lel, ő is kezdett célozgatni. Ilyeneket mondott: – Nem kellene teherautót vezetned többé, ír barátom. 

Aztán egyszer egy fazon kapott egy tétel rablott ékszert, és nem jelentkezett a pénzzel. Aki ilyet tesz, annak tudnia kell, hogy nem marad el a büntetés. Ám az ilyenek egyszerűen nem tudják, hogyan mondják meg az igazat, hogyan legyenek becsületesek. Nem adnak magukra. Annyira rákapnak, hogy átgázoljanak másokon, mint ahogy a rágózásra rá lehet kapni. Egyesek isznak vagy játszanak, ami megrontja az ítélőképességüket. Én nem tudom, hogy ennek volt-e ilyen baja. Nem tudom, mi volt a baja. Csak annyit tudok, hogy baja volt.

Üzentem neki az adósság miatt. Tudom, hogy mások is próbáltak beszélni vele. De mindenkinek más mesét adott be. A belvárosban azt mondták, maradjak a közelében. Egy darabig együtt lógtam vele. Egy éjszaka a Haverford falatozóban voltunk a 63. és a Harrison sarkán. 8:30 kor otthagytam, mert ő egy ismerősét várta.

Ezt a lejmolót még azon az éjszakán a saját pincéjében lőtték le egy .357-es Magnummal. Akkor a City Line Avenue-n laktam. A zsaruk rám törtek, és bevittek kihallgatásra. Megtehették, mert a Legfelső Bíróság még nem változtatta meg a szabályokat. Manapság szabadon grasszálnak azok is, akik a feleségüket vagy a barátnőjüket ölték meg, senki sem viheti be őket, még a nevüket sem kérdezheti meg. Bennünket akkor füleltek le, amikor úgy tartotta kedvük. Leültettek, és a kihallgató szoba minden sarkából záporoztak a kérdések. Az volt ám az igazi vallatás.

Találtak a lakásomon egy .357-es Magnumot, de azzal még sosem lőttek, hiszen ez volt az elvem. Volt egy tanújuk a Haverfordból, aki azt mondta, hogy miközben ott tartózkodtam az elhunyttal, többször is hangosan megkérdeztem a pincérnőt, hogy hány óra. Azt mondták, akkor is megkérdeztem, amikor 8:30-kor fölálltam, hogy távozzak.

Szerintük alibit akartam szerezni, hogy megmaradjak a pincérnő emlékezetében, és senki se mondhassa, hogy az illetővel voltam az éjszaka hátralevő részében, amikor elintézték. Aztán azt mondták nekem, hogy a pincelépcső korlátján megtalálták az ujjlenyomatomat. Mondtam nekik, hogy egy nappal korábban elvittem egy gyerekágyat, amit tőle kértem kölcsön, és az ujjlenyomatomat az egész pincében megtalálhatják, mert a gyerekágy ott volt. Tiszta szerencse, hogy közelebb férkőztem az illetőhöz, különben az ujjlenyomat gyanúba kevert volna. Kérdezték, nem akarok-e valamit elmondani, ami a szívemet nyomja, én pedig azt feleltem: – Nem akarok semmi ilyesmit elmondani, mert semmi sem nyomja a szívemet. – Kérdezték, hajlandó vagyok-e alávetni magam a hazugságdetektoros vizsgálatnak, mire emlékeztettem őket, hogy nem vagyok gyanúsított, és nagyon udvariasan közöltem, hogy szerintem magukon kellene kipróbálniuk a hazugságdetektort, hogy volt-e alkalmuk hozzányúlni valamelyik előkerült szajréhoz, mert az is elég sűrűn megtörtént akkortájt.

Ahogy kitanultam a csíziót, azt is megtudtam, hogy számos alapos és nyomós okból a főnökök és a kapitányok mindig valamelyik jó baráttal nyíratják ki az embereket. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy így a lövész egy magányos helyen közelebb kerülhet a célponthoz. A kevésbé nyilvánvaló ok, hogyha valamilyen bizonyítékot találnak az elkövető ellen, és ez az elkövető az áldozat barátja volt, akkor rengeteg ártalmatlan indokkal lehet magyarázni, hogyan került az elkövető az áldozat házába, az autójába vagy a hullája közelébe.

azir2.jpg

Például megtalálták Jimmy Hoffa haját az autóban. Jimmy jóban volt Toni Giacalonéval és a családjával. Jimmy haja könnyen rákerülhetett Giacalone valamelyik öltönyére. Az a hajszál aztán átkerülhetett a Giacalone család valamelyik ruhájáról Giacalone fiának a kocsijába. Vagy Jimmy maga is ülhetett abban az autóban egy korábbi alkalommal. De akár Chuckie O’Brien ruhájáról is odakerülhetett. Millió lehetőség van azon kívül, hogy éppen ezt az autót használták aznap, amikor fölszedték Jimmy Hoffát, és elvitték valahova.

Én mindenesetre az előző napon jártam ennek az illetőnek a házában, és elvittem egy gyerekágyat. A zsaruk azt gondolták, azért mentem oda, hogy terepszemlét tartsak, lássam a pincét, ahol a hullát megtalálták, esetleg nyitva hagyjak a pincében egy ablakot vagy egy ajtót. Végül is senki ellen nem emeltek vádat, noha pokolian igyekeztek, hogy rám verjék az ügyet.

Ha valaki megfúj egy rakomány rabolt ékszert, ki tudja, mire képes. És azt is ki tudhatja, miket mondhat, ha megszorongatják. Vagyis tökéletes vamzer. Egy tisztességes társadalomban az ilyesmi árulás. Még a kormány is kivégzi az árulókat. Ez »komoly« hiba, főleg akkor, ha több esélyt is adnak a jóvátételre, ahogy ennél az illetőnél történt. Vannak bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartani, és kész.

Erre az időre már magas rangra tettem szert a kultúrában, és nagyon tiszteltek, mint Russell és Angelo barátját. Tudom, hogy ez egy kissé a fejembe szállt. Mivel katolikusok voltunk, Mary és én nem válhattunk el; de külön mentünk, és olyan életet éltem, amilyet akartam.

Az Arany Lámpás egy étterem volt a Nixon Bálteremmel szemben az utca másik oldalán. Annak a vendéglőnek egyetlen nyáron a háborús hősök emléknapjától a munka ünnepéig negyvennégy pincérnője volt, és én harminckilenccel szexeltem. Kis Egyiptom és Nílus Neptunja jó tanárnak bizonyult, nagyon népszerű voltam a nők között. Nyilván egymásnak adták tovább a hírt, és mind akart egy menetet. A nők vonzónak találtak, én pedig örültem ennek. Magányos voltam. De hát mi volt ez az egész? Nem más, csak hiúság. Szerelem nem volt benne. Csak sok ital és sok hiúság. Mindkettő végez veled. 

Egy Dante Pokla nevű éjszakai lokálban adtak munkát. Egy Jack Lopinson nevű pasi volt a tulajdonos, de ő rengeteggel tartozott egy Joseph Malito nevű uzsorásnak, aki mindig ott lebzselt, és ő finanszírozta az egész lokált. Figyelnem kellett Lopinson és Malito pénzét, hogy biztosan a kasszába kerüljön, és ne a csapos zsebébe, és ráncba kellett szednem a vendégeket, ha nagyon elkanászodtak.

Odajárt berúgni a fuvarozók 107-es alapszervezetéből egy Jay Phalen nevű nagypofájú. Nekem kellett figyelmeztetnem a csapost, hogy Phalen mennyire van hitelesítve, és hogy azon túl ne adjon neki italt. Egy éjjel fegyvert fogott egy másik vendégre, én pedig odamentem és lecsaptam. Fölemeltem a padlóról, kidobtam az utcára, és azt mondtam neki, ne próbáljon még egyszer visszajönni. Egy életre kitiltottam, és amíg ott voltam a Dante Poklában, nem is tette be oda a lábát.

Valahányszor arra gondoltam, amit Borotvakés mondott, hogy valamit kezdeni akarnak velem, egyre jobban fárasztottak az ilyen Phalen-félék és az olyan munkák, mint amit a Dante Poklában végeztem. Egyrészről jó volt, hogy nem vagyok bezárva valami taposómalomba, de nagyon hasonlított a hadsereghez, ahol az embernek loholnia kellett, aztán várakozott, úgyhogy sokat unatkoztunk az ütközetek között. Gyakran gondolkodtam azon, milyen lehet szakszervezeti munkát végezni, rendszeres fizetési csekket kapni és előrejutni a szervezetben. Akkor biztosan több pénzt adhatnék Marynek hetente, de legalábbis minden héten ugyanannyit, nem úgy, mint most: hogy egyszer hopp, másszor kopp, és valahol másutt lennék, nem ülnék folyton a bárokban, talán még az italról is leszokhatnék.

Most már, ha Russell felhozta, hogy nem kellene örökké teherautót vezetnem, azt válaszoltam, hogy szívesen lennék szakszervezetis. Mire ő: – Akkor miért nem próbálkozol, Ír?

Azt mondtam: – Már érdeklődtem Joey McGrealnál, akinek totószelvényeket adok el. Ő a szervezőtitkár a 107-esben. Azt mondta, nincs náluk üresedés. Mondtam neki, hogy jár a Dantéba egy szervező, akit kihajítottam, attól megszabadulhatnának. McGreal azt felelte, hogy az nem számít. Sorban állnak náluk az emberek. Azt mondta, ehhez ismerni kell valamelyik nagykutyát. Egy góréra van szükség, aki támogat és kezeskedik értem. McGreal mellett csak egyvalakit ismerek, a saját bizalmimat, de benne nincs annyi energia, hogy egyengesse az utamat. Minden energiája arra kell, hogy saját magát adminisztrálja. Ő is szervezőtitkár akar lenni.

Russell mondott valamit szicíliai nyelven a viharos időkről, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani: »Sosem tudhatod, hogy alakulnak a dolgok. Az időjárás Isten kezében van.«

Egy délután, mielőtt elkezdtem volna a munkát a Dantéban, beugrottam a Kuckóba, ahol Borotvakés azt mondta: – Russell bejön ma este, és azt akarja, hogy legyél itt 8:00 óra előtt. Hívást vár. Azt akarja, hogy beszélj valakivel.

Nem tudtam, mit akar Russell, vagy kivel kell beszélnem, de annyit tudtam, hogy pontosnak kell lennem.

7:30-ra értem vissza a bárba, Russell odakint beszélgetett néhány emberrel. Azt mondta, menjek be, aztán jöjjek ki, és szóljak neki, mihelyt felhívják. Pontosan nyolckor megszólalt a bár telefonja. Borotvakés vette fel. Fölálltam az asztalomtól, hogy odamenjek Russhoz, de ő bejött; bizonyára meghallotta odakint a csengést. Leültem egy asztalhoz a telefon közelében. Borotvakés azt mondta a hívónak: – Hogy vagy? Jó. És a család? Ja, mindnyájan jól vagyunk. Lekopogom. Igen, Angelo is megvan. Az orvos egészségesnek találta a múlt héten. Mint a makk. Ismét csak lekopogom. Adom McGee-t. Vigyázz magadra, hallod.

Borotvakés odaadta a kagylót Russnak.

Ő átvette, de nem szólt bele. Odahozta a telefont, és leült vele az asztalomhoz. Egy borítékot tett az asztalra.

– Van az a barátom, akiről beszéltem neked. Itt ül velem. Derék szakszervezetis. Szeretném, ha megismerkedne az elnökével. Lássuk, mit gondolsz róla. – Felém fordult és azt mondta: – Köszönj Jimmy Hoffának.

Aztán odaadta a telefonkagylót.

Miközben átvettem, azt gondoltam: még ilyet! Jimmy Hoffa azért telefonál, hogy velem beszéljen?

– Halló! – szóltam bele. – Nagyon örülök!

Jimmy Hoffa nem is köszönt. Egyenesen a tárgyra tért. A következő pillanatban meghallottam az első szavakat, amelyeket Jimmy Hoffa hozzám intézett:

– Hallom, szobafestő vagy! – mondta.

– J-j-ja, és m-m-magam végzem az ácsmunkát is. – Szégyelltem, hogy dadogok.

– Ezt akartam hallani. Úgy tudom, a szaktársak közé tartozol.

– Úgy van. – Rövid mondatokban, kevés szóval beszéltem. – 107-es alapszerv. 1947 óta.

– Barátunk igen elismerően beszél rólad.

– Köszönöm.

– Nem könnyű a kedvére tenni.

– Igyekszem – feleltem.

– A legjobb és legfontosabb dolog, ami nélkül nem lehet meg a munkásmozgalom, és aminek a megőrzéséért harcolni kell, az a szolidaritás. A nagytőke támadásba lendült: frakciókat támogat, amelyek célja a szakszervezeti egység felbomlasztása. Most is, amíg mi itt beszélgetünk, az agresszíven taktikázó nagytőke egyes AFL-CIO-tagszervezetek közvetítésével próbálja ellopni az alapszervezeteinket még itt, a saját központomban, Detroitban is, és mindenütt másutt. A nagytőke ebben a pillanatban is arra törekszik a kormánnyal együttműködve, hogy minden lépésünket akadályozza, lejárasson a közvélemény és a saját tagságunk előtt, ilyen módon hintse el a széthúzás magvait olyankor, amikor egységre van szükségünk. Amerika történelme, sőt az amerikai munkásmozgalom történelme során még sose volt ekkora szükség a szolidaritásra. Akarsz részt venni ebben a harcban?

– Igen.

– Akarsz bekerülni a történelembe?

– Igen.

– El tudsz jönni holnap Detroitba?

– Természetesen.

– Gyere a 299-es alapszervbe, jelentkezz Bill Isabelnél és Sam Portwine-nál. Ők a propagandisták.

Elbúcsúztunk, és arra gondoltam, ez ám a szónok. Mintha Pattont hallgattam volna.

– Russ! – mondtam. – Ez volt ám a meglepetés! Hirtelen azt hittem, máris itt a karácsony, mert azt tudom, hogy biztosan nincs születésnapom.

– Csak nyugi, neki legalább annyira szüksége van rád, mint amennyire te szeretnél vele dolgozni. Nem szívesen veszítelek el. Remélem, nem túl sokáig tart ott Detroitban.

– Na ja. Azt mondtam neki, hogy holnap Detroitban leszek. Jobb, ha rögtön indulok.

– Annyira nem kell sietned – mondta Russ, és átadta nekem azt a borítékot, amelyet az asztalra tett, amikor leült. – Bontsd fel!

Egy repülőjegy volt Detroitba, meg egy köteg százas.

Hirtelen elnevettem magam. Csak ültem ott és nevettem.

– Mit mondhatnék! – szólaltam meg. – Egész életemben senki sem tett még ennyit értem. Ezt nem fogom elfelejteni.

– Ír, ez a saját érdemed. Ingyen senki sem ad neked semmit. Kiérdemelted. Együnk valamit, és találkozzunk Angelóval.

– És mi lesz a Dantéval? – kérdeztem. – Ma este ott kellene dolgoznom.

– Erről már gondoskodott Borotvakés. Valaki helyettesít, amíg vissza nem jössz Detroitból. És a repülőtérre menet ne bajlódj taxival. Angelo reggel küld valakit, aki kivisz. Ne várakoztasd meg Jimmy Hoffát. Még nálam is háklisabb a késésre.

Ismét nevetni kezdtem. Attól féltem, hogy Russ talán azt hiszi, megbolondultam. De az egész tényleg nagyon vicces volt nekem. Nem is tudom, miért. Azt hiszem, talán zavarba hozott, hogy ez az öregember ennyire törődik velem.” 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr315323972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.