Olvass!

KönyvesBlog

Egy Rézkirályságban sem tudsz menekülni a családi kötelék hatalma elől

2019. december 04. .konyvesblog.

S. A. Chakraborty Dévábád-trilógiájának középső darabjának magyar kiadására nem kellett túl sokat várnia a folytatásra kiéhezett fantasy rajongóknak. A jövőre érkező lezárás azonban odébb van, ami már csak azért is probléma, mert a Rézkirályság nemcsak remek második rész, de egy elég szemtelen, várakozást fokozó függővéggel ágyaz meg a konklúziónak. Chakraborty egyfelől eredményesen szövi tovább a Bronzvárosban (kritikánk ITT) megismert karakterek történetét, másfelől sok mindenben különbözik is a sikeres elődtől. Így az ott megismert recept finomításából keletkezett regény egy olyan kellemes ismerős benyomását kelti, aki igazán kellemetlen meglepetéseket tartogat.

S. A. Chakraborty: Rézkirályság

Fordította: Benkő Ferenc, Agave Könyvek, 2019, 608 oldal, 5980 HUF

 

Évek teltek el a Bronzváros befejezését jelentő események óta és az összecsapás résztvevői kénytelenek voltak megbékélni sorsukkal. Nahri Muntadzir feleségeként továbbra is kitart a safítokkal kötendő béke mellett, míg Ali száműzetése alatt folyamatosan fedezi fel a máridoktól kéretlenül kapott képességeit. A dévek egyik legnagyobb ünnepe, a navaszatem közeledtével azonban Alinak vissza kell térnie Dévábádba, ami hasonló módon bolygatja fel a város életét, mint korábban Nahri és Dára érkezése. Miközben Nahri az al-Kahtáni család segítségével egy kórház felújításába kezd, galád összeesküvés kezd kibontakozni, aminek középpontjába a rivalizáló dzsinn törzsek és a félvér safítok ellentétének kiélezése kerül. A békére törekvés tehát közel sem olyan egyszerű, mint lehetne, ráadásul a nagyobb összképbe még a családon belüli titkokból fakadó viszályok is belerondítanak. Az ismerős alakokat felsorakoztató külső ellenség pedig csak megsavanyodott hab az amúgy is keserű tortán.

A Rézkirályság tempója megfontoltabb ütemben halad, mint az előzményé, de ez egy szükséges, és jól működő formula. Dévábád világát meglehetős részletességgel vázolta fel Chakraborty a Bronzvárosban, így a folytatásban már kisebb szerep jut a sűrű, pörgős eseményeken keresztüli világépítésnek. Helyébe egy olyan, a kialakult status quo-t megbontó, csendben fortyogó mérges katlan kerül komótos kifejtésre, ami az előzmények ismeretében esetleg unalmasnak is tűnhet a kalandokra és akcióra éhes olvasóközönségnek. Ám minden egyes momentumnak, cselszövő párbeszédnek, első látszatra semmi érdekeset nem tartogató elemnek megvan a helye és jelentősége, amikből aztán szépen összeáll és megelevenedik a központi konfliktus.

Chakraborty prózája ezúttal valamivel kifinomultabbnak hat az előzményhez képest. Nélkülözi ugyan a nagy megfejtéseket, cserébe azonban hihetetlen empátiával képes megközelíteni a karaktereit, ami a gazdag, változatos és szerfelett kifejező érzelmi állapot leírásokban köszön vissza. Egy-egy rövid rezdülés, reakció, gesztus érzékletes leírásával képes kézzelfoghatóvá tenni a karakterekben dúló érzelmeket. A főszereplők jelleme ezúttal is dinamikus átalakulásban, fejlődésben van, de karakteridegennek sosem hatnak ezek a változások – pontosan amiatt, ahogyan a szerző a szereplőihez nyúl. De nemcsak a karakterek jelleme, hanem viszonyaik is folyamatos próbatételeknek vannak kitéve. Barátságok bomlanak fel, nyomukban pedig újak jönnek létre – akár olyanok között is, akik esetében ez eddig elképzelhetetlennek tűnt. Néhány már korábban is ismert szereplő viszont nagyobb hangsúlyt kap, ami csak jót tesz a trilógia világának pontosabb megismerésének, a csekélyke új világépítési elem főleg ezeknek köszönhető. 

Bár megismerhetünk új vidékeket, új szereplőket, új lényeket, új motivációkat, a Rézkirályság legnagyobb mozgatórugója mégsem a kalandok keresésében, vagy a varázslat kiterjesztésében, hanem a családi dinamikák működésének ábrázolásában mutatkozik meg. Előtérbe kerül a családalapítás, a házastársak közötti viszony, és a szülő-gyermek ellentétek is élesebben ütköznek ki. A szélesre tárt fókuszú összkép helyett tehát az intimebb, mindenki által ismert közeg válik meghatározóvá, így pedig a szerző kíméletlenebbül és csattanósabban tud beszélni a kényes kérdésekről.

A kezdetben optimistább hangnem fokozatosan válik egyre sötétebbé, mind a motivációkat, mind pedig a kimérten adagolt titkok feltárását tekintve. Ahogy az előzményben, úgy itt sem fél Chakraborty a váratlan, súlyos és maradandó károkat okozó események beemelésétől, amik természetesen kihatnak a karakterekre és a regény hangulatára.

„Ali elhaló hangon ejtette ki a zárszót. – Belefáradtam, hogy ebben a városban mindenkit a bosszú éltet. Belefáradtam, hogy még a gyerekekbe is beleverjük, hogyan gyűlöljék és féljék a többi gyereket, mert a szüleik az ellenségeink. Attól pedig egyenesen rosszul vagyok, hogy úgy viselkedünk, mintha a népünk megmentésének az lenne az egyetlen eszköze, hogy mindenkit levágunk, aki szembenáll velünk, mintha nem kapnánk vissza a kölcsönkenyeret, amint hatalomhoz jutnak!”

Azonban gyakran előfordul, hogy Chakraborty úgy léptet a történetbe korábban sejtetett eseményeket, hogy azok egy-egy elhangzó mondat közepén, derült égből villámcsapásként, amolyan deus ex machina jelleggel manifesztálódnak. Egy-két alkalommal nem is lenne probléma, de gyakori alkalmazása, még ha váratlanul is éri az olvasót, feltűnő és akár zavaró is lehet. Az egyre kegyetlenebbé váló pőre leírások fokozatosan közelítenek a nyomorpornóhoz, de sosem válnak kellemetlenül öncélúvá. A végjáték pedig kíméletlen, igazán húsbavágó, katartikus akciójeleneteket tartalmazó monumentális csata képében érkezik, ami számos fordulatot és megdöbbentő eseményeket tartogat.

A Bronzváros folytatásában egy láthatatlan erő jelent veszélyt

S. A. Chakraborty tavasszal debütált a magyar olvasók előtt a Bronzváros című fantasyjével (kritikánk ITT), ami eposzi nyitánya egy iszlám mitológiával és arab kultúrával felruházott, 18. században játszódó történetnek. Ebben megismerhettük Nahrit, a fiatal kairói szélhámost, aki egyszer váratlanul megidézett egy dzsinnt, aki halálos veszélyekkel teli útra invitálta magával a lányt Dévábádba, a világ mágikus oldalának szemkápráztató nagyvárosába, ahol az arab világ misztikus lényei élnek.

A Rézkirályság tehát egy jó értelemben vett tipikus második rész: nincsenek nagy változások – tempóban, hangulatban és hangsúlyokban mégis eltérő. Egyszerre varázslatos és emberi, kezdetben nyugalmat árasztó és felkavaró. Jól él a fokozás eszközével, az információk és fordulatok adagolásával és a kendőzetlenül brutális vérengzésekkel, ahol annak helye és következménye van.

Szerző: Laki Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4115336314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.