Olvass!

KönyvesBlog

Tisza Kata: Nem mindig a bőrünkön hagy nyomot a bántalmazás

2019. december 18. .konyvesblog.

tiszakata-9696_1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Tisza Kata legújabb, fájdalmasan aktuális könyve, a Most - Túlélő leszel, nem áldozat a bántalmazó kapcsolatban élőkhöz szól, nekik próbál segíteni, utat mutatni. A testi-lelki-verbális erőszaktól szenvedőket igyekszik végigvezetni a felismeréstől a kimenekülésen-megmenekülésen át a gyógyulásig tartó hosszú úton. Egy olyan ördögi kör mozgatóit tárja fel, amelyből kiszállni nagyon nehéz, de egyáltalán nem lehetetlen.

Tisza Kata: Most

Scolar Kiadó, 2019, 503 oldal, 4900 HUF

 

A pszichológus-író nemrég egy elég tanulságos TED-előadást is tartott ugyanerről a témáról. A Túlélő leszel, nem áldozat című beszédében az erőszakformák főbb típusait foglalta össze, illetve azt, hogy mit is értünk pontosan a párkapcsolati bántalmazáson. Pár pontban összeszedtük, mik voltak a legfontosabb állításai. 

  • Ott kezdődik a történet, amikor egy társas rendszer egyenlőtlen: az egyik fél szempontrendszere megjelenhet, a másiké nem. Az egyik akarata, véleménye, elképzelései, vágyai alanyi jogon járnak, a másik félnek mindezekért küzdeni kell, engedélyt kell kérnie félve, rettegve. Aztán vagy jóvá hagyják, vagy nem – balhék, cirkuszok, veszekedések által.
  • El lehet oda jutni, hogy az egyik fél látszólag önként le fog mondani önálló identitásáról, szabad akaratáról.
  • Hogyan jutunk el oda, hogy egy párkapcsolaton belül az egyik fél ilyen mértékű dominanciát gyakoroljon a másik félen? A passzív és aktív erőszakformáknak széles skálája van. 
  • A köztudatban a leginkább az aktív, fizikai bántalmazás van benne, amikor megütnek valakit. De nem mindegy, milyen kontextusban történik mindez, nem mindegy, hogy valaki támad vagy védekezik.
  • Az is az aktív erőszakhoz tartozik, amikor valaki nemi kapcsolatot akar veled létesíteni akkor, amikor te nem akarod. Ez akkor is erőszaknak minősül, ha párkapcsolaton vagy házasságon belül történik.
  • A bántalmazó kapcsolatok ismertetőjegye a szakítás, az elválás különleges nehézsége, a bántalmazó nem akarja elengedni az áldozatát. Ilyenkor sokszor éppen a szexualitást alkalmazza eszközként a partner manipulálására vagy megállítására.
  • Nem mindig a bőrünkön hagy nyomot a bántalmazás, van, amikor mindez kevésbé tetten érhetően, az érzelmi és verbális dimenzióban történik.

  • Gyakori dinamika, hogy amikor az egyik fél mond valamit, a másik rögtön kijavítja, beleszól, korrigálja. El lehet jutni oda, hogy az egyik fél megszégyenülten elkezdi megkérdőjelezni a saját gondolatai létjogosultságát, akár még a saját szakmai kompetenciáját, vagy az érzéseit is.
  • A leggyakrabban az a fél tud ezzel élni, aki gazdasági hatalommal bír a másik felett, akinek jobban ki van a másik szolgáltatva, és ez a mi társadalmunkban leginkább a férfi, de ez nem jelenti azt, hogy egyéni szinten egy háztartásban ne gyakorolhatna dominanciát a nő.
  • Az érzelmi-verbális bántalmazáshoz sorolható a humornak álcázott bántalmazás is. Például: Mondok valami bántót, de ha röhögök hozzá, akkor az szerintem vicc. És ha te nem röhögsz rajta, akkor túlérzékeny vagy, frigid vagy, nincs humorod.
  • Ide sorolható az etnikai bántalmazás is, amikor az egyik fél a másik származására, rokonaira, családjára, barátaira, tágabb vagy szűkebb csoportjára tesz bántó megjegyzéseket, aminek következtében az áldozat, a bántalmazott fél állandóan leértékeli önmagát, izolálódik a külvilágtól.
  • Van a bántalmazásnak az a formája, ami még ennél is kevésbé egyértelmű, és nem a cselekvésben, nem a szóban, hanem annak hiányában nyilvánul meg. Ez a passzív bántalmazás.
  • Ennek leggyakoribb formája a párkapcsolaton belül az elhanyagolás, ami abban nyilvánul meg, hogy az egyik fél szisztematikusan és tartósan egyszerűen ignorálja a másikat, átnéz rajta, nem veszi figyelembe az érzelmi vagy fizikai igényeit, kizárólag a saját jólétére koncentrál. Nem szól hozzá, nem ér hozzá, nem veszi figyelembe a másikat.
  • Ennek egy fokozata, amikor az áldozat megpróbálja megbeszélni a problémáit a másik féllel, megpróbálja megfogalmazni az érzéseit, a gondolatait, de a másik egyszerűen nem veszi figyelembe, átnéz rajta, ignorálja, vagy akár dühvel utasítja vissza. Ez már konkrétan a szabotálása a párkapcsolati kommunikációnak, amitől a párkapcsolat megreked és fejlődésképtelen lesz.
  • Ilyenkor szokott bejönni az erőszaknak egy harmadik fokozata: a reaktív agresszió. A partner passzív-agressziójára a másik fél hisztérikusan, kiabálva, magából kikelve próbál reagálni, egy embertelen és méltatlan élethelyzetben arra kényszerül az egyik fél, hogy kínjában így hívja fel a másik figyelmét arra, hogy ez neki fájdalmat okoz.
  • A bántalmazó kapcsolatokban nagyon gyakori a manipuláció, ami leginkább a tettek és a szavak közti ellentmondásban nyilvánul meg. Például: Mondom neked, hogy szeretlek, de közben megcsallak, megalázlak, hazudok neked, átverlek, erőszakot követek el rajtad, megszégyenítelek. De hát szeretlek.
  • Ilyen helyzetben az áldozat összezavarodik, káoszt él meg. Nem tudja eldönteni, hogy mi is ez a kapcsolat, amiben van. Ilyenkor szokott beindulni az önigazolásnak nevezett folyamat az áldozatban. „Szeret ő, csak szenvedélyes fajta.” vagy „Igen, bántott, de én is megérdemeltem.”
  • Utóbbi a traumás kötődésre utaló jel. Ilyenkor már annyira izolálódott az áldozat, annyira a bántalmazó maradt az egyetlen valósága, hogy onnan várja a gyógyulását, ahonnan a bántását kapja. Az egyetlen kapcsolódási pontja, aki maradt, az a bántalmazója és hálát kezd el érezni azért, hogy vele van, hogy ott van mellette.
  • A bántalmazó erre az érzésre rá is szokott játszani azzal, hogy bűntudatot ébreszt az áldozatban. Ez megfelelési kényszert generál benne, elkezd még jobban és még jobban megpróbálni megfelelni a bántalmazó elvárásainak és próbálja elkerülni a dühét, a haragját vagy próbálja kielégíteni a kényét-kedvét.
  • Ez el tud addig a jelenségig fajulni, amit gázlángnak nevez a szakirodalom, ami azt jelenti, hogy a bántalmazó nemcsak, hogy megfordítja a történteket, a tényeket, hanem egészen egyszerűen letagadja. „Amiről te beszélsz az nincs. Hallucinálsz, képzelődsz.”
  • Az áldozat ezen a ponton a saját józan eszét kezdi megkérdőjelezni és akár az őrületig is eljuthat. Ez már az identitás megcsonkítása, a teljeskörű kontrollgyakorlás az áldozat fölött, akinek már nem maradt családja, barátja, hobbija, munkája, csak egyetlen valósága: a bántalmazója.
  • Ezt destruktív társfüggőségnek nevezzük. Ez általában egy komplex bántalmazáscsomagban fordul elő, ami a gazdasági abúzus mögött zajlik. Az áldozatnak már nemcsak a döntései, hanem a teljes egzisztenciája múlik a bántalmazóján. Például: gyomorgörccsel kell könyörögni egy pár cipőért a közös gyermek számára.
  • Ilyenkor ambivalens érzések vannak az áldozatban: szégyent, bűntudatod él meg, megfelelési kényszert érez, félelem, rettegés járja át, azon agyal állandóan, hogy mit csinált rosszul, mi lehet a megoldás, mit tehetne jóvá.
  • Addig szokott tartani ez a folyamat, amíg a fájdalom nem vált egy olyan fokozatba, ami már nem tagadható el és nem magyarázható meg. Amikor az áldozat feladja a reményt, hogy ez a kapcsolat még bármikor megváltozik, jó lehet.
  • Amikor az áldozat feladja, akkor megpróbál kiszállni. De a bántalmazó kapcsolat esetében ez nem olyan könnyű. Ilyenkor szokott az erőszak a legmagasabb fokára hágni, fenyegetések és zsarolások formájában. „Ha elhagysz, tönkreteszlek, lejáratlak, mindenedet elveszem, nem látod soha életedben a gyerekeidet.”
  • Ha fizikailag próbálja megállítani a bántalmazó az áldozatot, az már közvetlen életveszélyt jelenthet.
  • Ez a légkör végzetesen káros a gyerekre nézve. Ilyenkor ez a rendszer mielőbbi megszüntetésre szorul.
  • Csakhogy nagyon nehéz a kiszállás. Egyrészt strukturális függőségben van az áldozat, nincs hova mennie, nem lát lehetőséget arra, hogy bárki is melléállna, támogatná. Másrészt érzelmi függőségben van. Harmadrészt hiányzik a védelem a külvilág részéről. Az államapparátusnak nincs fogalma arról, mi zajlik a négy fal között. Nincs hálózat, nincs hova menekülnie egy bántalmazottnak a gyerekeivel.
  • A környezet attitűdje javarészt áldozathibáztató. „Mindenki azt kapja, amit érdemel.”
  • Mindaddig, amíg egy áldozat nincs tudatában annak, hogy mi is történik vele, addig nem beszélhetünk az áldozat felelősségéről. Amikor megtudja, átlátja, információt kap róla, onnantól merülhet fel a döntés.
  • Addig vagy áldozat, amíg tűröd, ha cselekszel, akkor túlélővé válhatsz.
  • Ezt nagyon nehéz egyedül végigvinni, ilyenkor professzionális segítségre lehet szükség.
  • A környezet ilyenkor sokszor értetlen és bántó. Ezért kell egy szakember, aki segít egzisztenciát teremteni az áldozatnak és a sérült önbecsülését visszaépíteni addig, amíg az áldozat el nem hiszi, hogy lehet önálló, szabad akarata.
  • A társadalomnak is van ebben felelőssége. A társadalmi szint, hogy küzdünk a nemek közti egyenlőtlenségek felszámolásáért. Minél nagyobb a társadalmi igazságtalanság, annál nagyobb a tere a családon belüli erőszaknak.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1515353540

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.