Olvass!

KönyvesBlog

Marina Abramovic minden sebezhetősége művészetté válik

2020. január 02. valuska

marina_beograd-33-2.jpg

Balkan Erotic Epic (Fotók: Valuska László)

Belgrádban a kortárs művészeti múzeumban még látható Marina Abramovic 50 éves pályafutását összegző retrospektív kiállítás. Abramovic Belgrádban tanult, itt voltak az első performanszai, utoljára 44 éve mutatták be munkáit a városban. A két kiállítás között a világ legizgalmasabb performanszművésze lett, aki projektjeivel nemcsak a saját testi és lelki határait feszegette, de provokatívan foglalkozott a társas kapcsolatokkal, kulturális kérdésekkel, a művész és közönség viszonyával is. A Cleaner című kiállítása 2017 óta járja a világot, megfordult Svédországban, Dániában, Norvégiában, Lengyelországban, Németországban és Olaszországban is, legalább száz alkotás látható a hetvenes évektől. Szerbiában, szülővárosában ér véget a kiállítás turnéja, január 20-ig látható, hülyeség lenne kihagyni.

Marina Abramovic: Walk Through Walls - A Memoir

Random House LCC US, 2016, 384 oldal, 9795 Ft

 

A kiállításra alaposan felkészültünk Walk Through Walls című memoárjával, ami egyszerre olvastatja magát életrajzként és az ambramovici művészetfelfogás elbeszéléseként. Marina Abramovic önéletrajzából egy dolog gyorsan kiderül: egyáltalán nem választja szét az életet és a művészetet, a kettő nemcsak folyamatos kölcsönhatásban áll, hanem alakítja is egymást. Egy olyan művészről beszélünk, aki első nagy performanszában egy orosz ivós játékot idézett meg, amikor egyik kézfejét a padlóra helyezte, másikkal kést fogott, amit az ujjai közé szúrt. Egyre gyorsabban, 10 különböző késsel. A kézfeje körül véressé vált a padló. A teljes szabadságot pont ezért a művészetben találta meg: a performanszokban a teste határtalanná válik, a fájdalom nem számít, így ez lett számára a médium.

marina-53_1.jpg

A hatalmas parkban álló szocreál múzeumhoz közelítve fegyverropogást hallani, az épület messziről felhívja a figyelmet arra, hogy itt épp történik valami. Amikor Bristolban néztem meg a Banksy-kiállítást, akkor éreztem hasonlót: a múzeum falait szét kell feszítse a művészet, mert egy ilyen épület egyszerre jelenti a kánont, az értelmezés lekerekítését és a képzőművészet rögzítettségét. 

Abramovic nem a festményben vagy tárgyakban találta meg az eszközt, amellyel megvalósíthatja a művészetét, vagy aminek segítségével kommunikálhat alkotó és befogadó. Az ő eszköze a saját teste lett. Amikor pályája elején egy égő csillag közepébe feküdt, elfogyott a levegője, elájult:

marina-35_1.jpg

Egy másik munkájában megvágta a hasát és jégkockákra feküdt:

marina-37_1.jpg

Egy harmadikban az olasz közönségét vonta be, hogy akármit csinálhatnak vele az asztalra kihelyezett tárgyakkal, és csinált is a felajzott közönség, még megtöltött pisztolyt is fogtak rá:

marina_beograd-59.jpg

Minden performansza egyben tanulási folyamat is, saját határainak tágítása. Nagyon könnyű lenne azt mondani, hogy Abramovic művészete a normalitáson túl van, de ez az elképesztő memoár megmutatja a mazochizmuson túli érzelmi kérdéseket, a performanszok tétjeit és logikáját. Egy helyen a performanszok transzformatív pillanatáról azt írja, hogy a közönség és ő eggyé válnak, így ő átalakul egy olyan Marinává, akit addig nem ismert. Egyébként három különböző Marinát különböztet meg: a harcost, aki bátor és fizikálisan erős; a spirituálist, aki látja a halottakat, aki földrengésről álmodik, ami 48 órával később megvalósul; a harmadik a sebezhető, sérülékeny, a csúnya és kövér, aki rossz dolgokat csinál.

Abramovic munkái soha nem véglegesek, mindig alakulnak, mindig a történés közben érdekesek a művei, amelyek elsősorban előadásokként értelmezhetőek. Hogy lehet bemutatni egy életművet, ami az eseményre épül? A rövid válasz az, hogy nagyszerűen.

A kígyó, a gyerek és a sikoly

Önéletrajza elején kisgyerekként nagymamájával sétál egy erdőben, amikor meglát valamit. Kíváncsi lesz, odaszalad, amikor a nagymamája felsikít, hogy ne nyúljon hozzá. Egy kígyót talált Marina, aki szerint a nagymama hangjában lévő félelem és szorongás sokkal ijesztőbb volt, mint a kígyó. A memoár és az egész életmű egyik lényegi kérdése az a félelem, ami a nagymama torkából szakadt fel, mert ez a félelem beépül a gyerekbe, és ez a félelem az, ami körbeveszi az életünket. A művészetében arra keresi a választ, hogyan ismerhetjük meg, majd tanulhatjuk meg kezelni a félelmet (később egy munkájában Abramovic négy órán keresztül nézett szembe egy pitonnal), és a kiállításon áttételesen, de mi is átélhetjük vele.

Abramovic 1946-ban született Belgrádban, gyerekkorában nem babákkal vagy játékokkal, hanem az árnyékokkal játszott. Jómódú, művészetre nyitott családban nőtt fel Josip Tito Jugoszláviájában. Tizennégy éves korában az apja egy szerb festőművészhez vitte, akitől megtanulta, hogy a képzőművészetben a mű létrehozásának folyamata fontosabb a végeredménynél. Ezért is a performanszai mindig folyamatok, és a belgrádi múzeumban ezek a folyamatok válnak végeredménnyé.

Az anyja, Danica rideg volt, emocionálisan és fizikálisan is keményen bánt vele, borzalmas helyként írta le a családi házat, ahova 24 éves koráig minden este 10-re haza kellett érnie. Belgrádban és Zágrábban tanult, 1975-ben költözött Amszterdamba, de hosszabb időt töltött Ausztráliában, Brazíliában, Kínában, Japánban és Amerikában.

Popkulturális ikon

Induljunk ki életművének popkulturálisan legismertebb performanszából, mert ez az első és utolsó kiállított mű a kiállításon: 763 órát ült mozdulatlanul a Museum of Modern Art (MoMA) kiállításán 2010-ben (The Artist is Present), és összesen 750 ezer ember állt sorba azért, hogy találkozzon Abramoviccsal. Popkulturális ikonná vált azáltal, hogy James Franco vagy Björk is sorban állt? A kiállítás beépült a mainstream kultúrába, Jay-Z a Picasso Baby című dalában Abramovic performanszát idézte meg, amikor a New York-i galériában sorban álló nézőknek egy miniszínpadon énekelt vagy táncolt hat órán keresztül, ide még Abramovicot is elhívta, táncoltak is együtt (később volt is botrány ebből). 

Akármekkora is a felhajtás körülötte, Abramovic minden sebezhetőségét, félelmét és kétségét a művészetbe csatornázza, a performansz lett az a spirituális eszköz számára, amivel a legjobban képes artikulálni a saját kérdéseit önmagáról, a művészetről, a társas kapcsolatokról és úgy összességében az életről. A többszintes, óriási területen megrendezett kiállítás egyébként alapvetően kronologikus építkezését a MoMA-s perfromanszból kellene visszafejtenie a látogatónak. 

marina-48_1.jpg

A leírás alapján nem a világ legizgalmasabb akciójának tűnik, hogy két ember ül egymással szemben egy asztalnál. Pedig ha beülünk ebbe a roppant kellemetlen helyzetbe, átélhetővé is válik. A belgrádi kiállításon is leülnek egymással szemben az emberek, mert belülről akarják megérteni a történéseket. Iszonyú zavarbaejtő, amikor egy számodra fontos emberrel ülsz szemben húsz percet néma csendben. A csend létrehoz egy teret, csak a másik szemét nézed, pár perc után már nem nevetgélsz hülyén, mert a kialakult kapcsolatot már semmiféle zaj nem zavarhatja meg. Két szék, egy asztal és egy nagyon egyszerű szabály, hogy nem szabad megmozdulni és beszélni, egy pillanat alatt az egész abramovici életművet megérteti.

Ennél a performansznál tényleg nem az óriási médiavihar vagy a sztárok sokasága volt a fontos, hanem az, hogy a folyamatosan magában, a művészetben és a közönségben is kétkedő, magányossá és törékennyé váló Abramovicot össze akarták hozni a közönségével. A végtelen sorokban egy ponton egy szimpatikus őszhajú, szakállas férfi került sorra, fekete zakó, Converse-cipő. Már a tekintetükön, zavarodottságukon látszódott, hogy valami történik közöttük. Ő volt Ulay, Abramovic korábbi alkotótársa és szerelme.

A kínai nagy fal két vége

Egy fiatalkori, gyors házasságot követően ismerkedett meg a német művésszel, Ulayjal, akivel tizenkét évig dolgozott együtt, közösen vitték színre a párkapcsolatukat. Vad és szabad életet éltek, vettek egy öreg Citroent, amivel járták a világot, hogy bárhol elő tudjanak adni performanszokat. A bolognai galériában meztelenül álltak a bejárati ajtóba, így minden látogatónak rajtuk keresztül kellett belépniük a kiállításra. A rendkívül zavarba ejtő akciót Belgrádban is megismételték, amikor az egyik terembe csak meztelen testeken át juthattunk be. A fotón és leírásban viccesnek tűnő akciót a valóságban átélni iszonyú kellemetlen, borzasztó tök idegen meztelen emberekhez dörgölőzni, viszont a testhatárainkat és a komfortzónáinkat is kijelöli. 

marina_beograd-01-3.jpg

Ulay és Abramovic szimbiotikus kapcsolata nemcsak a magánéletben, hanem a művészetben is egyre különlegesebbé vált: nemcsak egymás szájából lélegeztek, amíg el nem ájultak, miután elfogyott az oxigén, hanem addig ordítottak egymásnak, amíg el nem ment valamelyikük hangja, de futottak egymásnak, sőt egyik népszerű művükben egy megfeszített íjat tartottak ketten: Marina az íjat, Ulaj az ideget, a nyíl hegye egyenesen Marina szívét vette célba.

marina_beograd-01-4.jpg

Szakításuk a kínai nagy falon történt: a két végéről indultak el, hogy középen találkozzanak és elbúcsúzzanak egymástól. Ulay nem csinálta végig, plusz útközben teherbe ejtett egy nőt. Művészi kapcsolatukat a közös munkájukból ismerhetjük, de a memoárból derül ki, hogy ún. átlagemberekként hogyan tudtak együttműködni. Nekem a könyv kellett ahhoz, hogy igazán megértsem azt, hogy mit jelentett Marina Abramovic számára, amikor 2010-ben megjelent Ulay a MoMA kiállítóterében és leült vele szemben.

A memoárja abból szempontból nem okoz meglepetést, hogy ugyanúgy az őszinteségre és én-feltárásra épül, mint a kiállításon látható munkái. Persze nem tudunk amellett elmenni, hogy a Walk Through Walls egy nagy művész legendaépítésének része, és ebből a nézőpontból a személyesség is kérdéssé válik: az érzéseit és testét művészetté alakító Abramovicnak mi lehet a viszonya a magánember Abramovichoz? Szét kell egyáltalán választani? Mennyiben performatív aktus az én-elbeszélés? 

Art must be beautiful

Art must be beautiful, mondja, hörgi vagy üvölti Abramovic 1975-ös performanszában, miközben durva hajkefékkel olyan erővel és addig fésüli/tépi a haját, amíg fel nem sebzi a fejbőrét. Ez a kettősség írja le talán legjobban a kiállítást, ahol mi lazán eltöltöttünk négy órát, és ami egyszerre szép és kemény, egyszerre klasszikus múzeum és kalandpark. 

A kiállítás óriási, ebben a cikkben is csak pár dolgot emeltünk ki a száz kiállított műből. Az 1997-es Balkan Baroque a Velencei Biennálén díjat nyert, Belgrádban egy óriási festménynek látszik a csonttisztító művésszel a közepén. A Seven Easy Piecesben mások munkái mellett két saját munkáját is előadja (Bruce Nauman, Vito Acconci, Joseph Beuys, Gina Pane, Valle Export és két saját munkája), nagyban látható a három nyitott kockából (hálószoba, fürdő és nappali) álló lakás, amibe kiköltözött 12 napra New Yorkban az utcára. Rengeteg videó, fotó és a korai képzőművészeti munkái láthatóak, miközben ügyesen teszik átélhetővé a performanszokat: a látogatásunkkor egy művész megismételte Ambramovic művét, amikor egy ágyon fekve üvöltött addig, amíg el nem ment a hangja. Szívbemarkoló, szórakoztató, drámai, humoros, szóval tényleg minden egyszerre.

marina-33_1.jpg

Belgrádba történő visszatérésének súlyát nehéz felmérni, de az magával ragadó, hogy a múzeum előtti parkban ötezer emberrel együtt hozott létre performanszt, miután életéről, művészetéről beszélt a közönségnek. Megkérte a jelenlévőket, hogy álljanak fel, csukják be a szemüket, tegyék kezüket a mellettük lévő vállára. Abramovic hazatérése így válhat közösségi élménnyé, művészi produktummá.

marina-04_1.jpg

Egy prostituálttal szerepet cseréltek egy napra 1975-ben

marina_beograd-01-2.jpg

Abramovic korai rajzai

marina_beograd-09.jpg

Tizenkét napig élt itt Abramovic, csak az óriási késeken lehet fel-le közlekedni

marina_beograd-13-2.jpg

A Seven Easy Pieces gigantikus ruhája

marina_beograd-29-2.jpg

A Velencei Biennálén bemutatott csonttisztítás végeredménye

marina_beograd-29.jpg

Az ajtóban ketten újrajátsszák Abramovicék korai performanszát, az előtérben a kínai nagy falról készített videók, ahogy Marina és Ulay közelednek egymáshoz

marina_beograd-30.jpg

Csontvázjelmezben irányítja a gyerekkórust

marina_beograd-32.jpg

Korai munkája egy felhőszerű, lebegő mogyoró: itt lépett ki a kétdimenzióból

marina_beograd-34.jpg

INFÓ

Museum of Contemporary Art in Belgrade, Serbia

Ušće 10, blok 15, 11000 Belgrade, Serbia

www.msub.org.rs

Köszönöm Lutoskin Anna és Valuska Gábor segítségét a cikk elkészülésében

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4815385306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.