Olvass!

KönyvesBlog

Jobb volt megírni a könyvet, mint átvenni a díjat

2018. augusztus 18. valuska

libridij_konyves-1829.jpg

Fotó: Valuska Gábor

„Jól van, Tibike, de ki kapta az igazi díjat?" - kérdezte Bödőcs Tibortól a díjátadó után a Hrabal sörözőben a szerkesztője, Cserna-Szabó András. Oda többek között a Libri irodalmi díj egyik jelöltjével, Peer Krisztiánnal ment át a közönségdíjas, majd „általános emberi és irodalmi beszélgetés kezdődött emberekkel és irodalmárokkal, és ezek közös halmazával". A részleteket nem ismerjük, de előtte a következők történtek: a Budapest Music Centerben harmadik alkalommal adták át a Libri irodalmi díjat, amit Tompa Andrea kapott az Omertáért, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor kapta az Addig se iszik című irodalmi paródiakötetéért. Az esten minden jelölt könyvéből felolvastak, Bödőcs kilencedikként lépett színpadra, miután már olvasott Nádas Péter, Parti Nagy Lajos vagy Spiró György is. A Móricz-novellát választotta, és bár annak ellenére, hogy általában kettőt szokott bakizni, most mégis három jött össze, mert „túl nagy életművek voltak a teremben, nyomasztott". Bödőccsel és Tompával több körben találkoztunk a díjátadó hetében, hogy kudarcról, sikerről, humorról vagy Erdélyről beszélgessünk velük.

Tompa Andrea: Omerta - Hallgatások könyve

Jelenkor Kiadó, 2018, 628 oldal, 4499 HUF

 

Cserna-Szabó kérdésére a válasz: Tompa Andrea Omerta című regénye kapta az ún. igazi díjat, a zsűriét. Ráadásul a szerző egy olyan évet nyert meg, ami Nádas Péter Utolsó Nagy Könyvéről, a Világló részletekről szólt. Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyetteseszerkesztője, a Libri irodalmi díj zsűritagja a következővel indokolta a díjat: „Az a könyv, amely a díjat kapja (...), szenvedélyesen beszél. És erős nyelve van ehhez a szenvedélyességhez. Nem is egy, hanem négy. Három különlegesen érzékeny nő és egy kissé félszegen megszállott férfi elragadó szólamát halljuk”. Tompa a díj átvételekor viccesen megjegyezte, hogy rá csak öten szavaztak, míg a közönségdíjasra tizenötezren, de hát ez a különbség a szakmai zsűri és a közönségszavazás között. 

Hol ér össze Tompa Andrea és Bödőcs Tibor világa?

Fotó: Valuska GáborTompa Andreában és Bödőcs Tiborban látszólag annyi a közös, hogy májusban mindketten megnyerték a Libri irodalmi díjat (az Omerta a szakmai zsűri, az Addig se iszik a közönség díját kapta), viszont a Margón kiderült, hogy ez csak a látszat, és ha nincsenek...

Számára a díjjal érkező elsöprő szeretet nagyon nehezen kezelhető, mert a gratulációkat mindig a nyomasztó elvárás kíséri, hogy várják az újabb regényt. „Szimbolikusan csak azt tehetem, hogy nem foglalkozom ezekkel, csak azzal, amit el akarok mondani."

Bödőcs mantraszerűen tudja mondogatni, hogy „jobb volt megírni, mint átvenni a díjat”. Az Addig se iszik a tavalyi év egyik legnagyobb példányszámban eladott könyve volt, Szolnokon, Tatabányán érettségi tétel lett egy-egy novellája, ami nem csoda, mert Rejtőt, Örkényt, Hemingwayt könnyebben lehet tanítani abból a mandinerből, amit Bödőcstől kaptak. Ősszel jön az új kiadás, és tervben van, hogy élő előadáson veszik fel a szövegek egy részét.

libridij_konyves-38218.jpg

Miből tanul a nyertes?

„Álltam a kertkapuban, toltam ki a bicikliket" - eleveníti fel Tompa Andrea a pillanatot, amikor megtudta, hogy nyert. Pár nappal vagyunk a díjkiosztó után, a Margitszigeten ülünk egy padon, a háttérben a gyereke játszik az osztálytársaival egy születésnapi pikniken. Nagy körben, plédeken fekszenek a szülők, telefonoznak, olvasnak, a gyerekek összevissza rohangálnak. Kiderül, hogy az avokádós csokitortát nem annyira viszik, a háttérből egy vízilabda-mérkőzés sok gólt és kiállítást hozó hangjai szűrődnek be.  

A jó kritikák, az Aegon-díj jelölés, a Libri irodalmi díj elnyerése és  a közönség szeretete, vagyis a siker még gyanakvóbbá tette Tompát. Elmondta, hogy hosszan tudná sorolni, mi a baj a könyvvel, mi a rossz benne, hol maníros, de ezt a feladatot átadta a kritikusoknak. „Sokkal inkább arra vagyunk nevelve az iskola, a szülők vagy a keresztény vallás által, hogy a hibából lehet tanulni, abból következik a fejlődés. A sikerrel szemben pont ezért van gyanakvás. Az nem azért lesz, mert valaki sokat dolgozott és elért valamit, hanem például a marketing miatt. Kelet-Európában ez talán még erősebb, a múlt miatt a siker mindig mérgezett, meg nem vagyunk sikertársadalom, ezért van egy ellentmondásos viszonyom a sikerrel, mert nem tudom, mit lehet belőle tanulni. Csak egyet lehet tenni, nem szabad törődni a következményekkel, a sikerrel és a bukással nem lehet törődni, mert csak a csinálás van."

A csinálás persze nem elég, mert "az igazi nagy művekhez minden nap le kell csapolni egy csomó vért, anélkül nem lehet. Azt csak én mondhatom el, azt más nem írhatja meg helyettem, és ezt el is kell hinnem. Ezt a történetet nekem kell elmesélnem, és erre alkalmas is vagyok. Mivel egyfolytában igazságkeresésben vagyok, ezért állandóan mérlegelem, hogy vajon tényleg úgy van-e valami, ahogy gondolom. Amt vágyom megírni, ami mellé a teljes életemmel oda tudok állni? Ott rá fogok találni a nyilván csak nagyon bonyolultan elmondható igazságra?"

bodocs-38752.jpg

Ne legyen önértelmezés

„Bödőcs Tibornak van két gyereke és egy könyve, ez utóbbit lehet megvásárolni az előadás után - mutatja be Hajdú Balázs a Nincs idő gólörömre című előadás sztárját, aki miatt háromszáz fős telt ház gyűlt össze Budaörsön.

Bödőcs Tibor: Addig se iszik

Helikon Kiadó, 2017, 208 oldal, 2999 HUF

 

Az előadás előtt az előzenekarával, Hajdúval várakozik a művelődési ház öltözőjében két doboz sör, egy roll-up és egy dvd-kkel és könyvekkel megpakolt doboz társaságában. Később nyilvánvalóvá válik, hogy az elvarázsoltnak tűnő, szmóker-tempóban viccelődő Hajdú egy dramaturgiai csoda a tökéletes fellépő Bödőcs elé, aki úgy áll a színpadra, mint az egyszemélyes AC/DC: miközben üti a tempót, szólózik is. A fideszezés, ellenzékezés, viktorozás, lőrincezés, búcsúszentlászlózás mellett a leghangsúlyosabb blokk a bedrogozott gyerekeiről és a nevelés nehézségeiről szól. Egyébként megnyugtatott, hogy Németh Szilárd jelentős tevékenysége ellenére sem múlt ki a politikai humor, bár azt elárulja, hogy még mindig vitákat szül, hogy egyáltalán lehet-e, kell-e politizálni a standupban. A társadalmilag vagy közéletileg érzékeny témáknál “az a fontos, hogy az előadásban ne legyen önértelmezés, okoskodás, TED-Talk avagy hochmetzolás". 

Bödőcs Tibor felszabadította a bölcsészpornót

Sokféle könyvet olvastunk már standuposoktól, de egy sem mutatott túl azon, hogy az alapvetően performatív szórakoztató műfajt igyekezzenek prózára leképezni. A nyelv és a szöveg működése teljesen más egy könyvbe zárva, hiszen eltűnik mögüle a történetmesélő és mindenféle gesztus, showelem, csak a...

Az óriási közönségszeretet teremti meg azt a szabadságot, amiben Bödőcs most a legjobban érzi magát. Hiába hívogatják a kereskedelmi televíziók, hogy kérjen bármit, megkapja, most a Youtube-videók készítésére csúszott rá. Azt várnák tőle, hogy a magyar John Oliverként reflektáljon a közéletre, ezt most kisebb téttel, lazán, de rendkívüli figyelemtől  kísérve csinálja: a Ponyvademokrácia című szkeccsben az Aranyéletből ismert Thuróczy Szabolcs alakítja Samuel L. Jacksont, Bödőcs pedig John Travoltát, hogy megfejtsék a demokráciák különbségeit. Egyébként Orbán Viktor bőrébe is belebújt, vagy ahogy az előadásában elhangzik: Orbán Viktor Bödőcs-paródiákat készít. És akkor itt azt is megemlíthetjük, hogy Bödőcs kétszer felvételizett  a színművészetire, egyszer sem vették fel, de később bejutott a Rádiókabaréba. A standup elsősorban előadói műfaj, írásban máshogy működnek a szövegek, amire jó példa, hogy sokáig nem hívták a kabaré felvételeire, miután írásban olvasták a paródiáját: „Valószínűleg az történt, ami Nádassal, aki nem tudott röhögni a szövegen, de a helyszínen állítólag igen, kuncogott".

Tovább

Néhány évig léteztek, aztán örökre eltűntek

Birodalmak születnek és omlanak össze. Új országok jönnek létre, majd néhány év múlva felbomlanak. Bjorn Berge könyvében ezeknek az eltűnt országoknak a történelme kel életre.

Bjorn Berge: Eltűnt országok nyomában 1840-1970

Fordította: Patat Bence, Cser Kiadó, 2018, 232 oldal, 4995 HUF

 

A szerző kalandos felfedezőútra viszi az olvasót a világ minden tájára, őserdőkön és sivatagokon keresztül, a városok lüktető életétől egészen a kihalt sztyeppékig. Olyan országok elfeledett történetét mutatja be, amelyek 1840 és 1970 között egy hónapig, egy évig, esetleg néhány évtizedig léteztek, majd eltűntek. Rejtélyes nevet viselnek: Heligoland, Tripolitánia - és vajon mi a története az 1932 és 1945 között létező Mandzsukuónak vagy a csak 1920-ban létező Allensteinnek?

Az Eltűnt országok nyomában térképek és bélyegek segítségével kézzelfoghatóvá teszi a földrajzot és elevenné a történelmet. A szöveget anekdoták és szemtanúk leírásai szövik át abból az időből, amikor Knut Hamsun a későbbi Batum gyarmaton bolyongott, és Antoine de Saint-Exupéry postarepülők pilótájaként állomásozott a Juby-fokon.

Lapozzatok bele a könyvbe:

Eltunt_32-35.pdf by konyvesblog on Scribd

Már a balatoni hajókon is olvashatnak a gyerekek

szalma_edit_balaton.JPG

Balatonról szóló könyveket népszerűsítenek a Siófok-Balatonfüred útvonalon közlekedő BAHART hajókon, és az egyiken olvasói sarkot is berendeztek. Az akciótól azt várják, hogy az utazás alatt elolvasott mesék segítenek majd abban, hogy újabb és újabb helyeket keressenek fel az utazók a parton is.

„A hajóinkon évente több mint százezer gyermek utazik. Ez a jelentős számú célcsoport nagyon fontos szegmense a teljes utazóközönségnek, és komoly jelentőséggel bír, hogy milyen üzeneteket közvetítünk feléjük, mivel a gyerekek érdeklődési köre nagymértékben befolyásolhatja azt is, hogy hová utazik a család, vagy a célállomásokon mit tekint majd meg!” – nyilatkozta Dónucz László, a Balatoni Hajózási Zrt. értékesítési és forgalmi igazgatója. A kampány keretében most három könyvet népszerűsítenek. Az egyik Csapody Kinga Irány a Balaton! című mesekönyve, amely a kisebbeknek segít felfedezni a tó mindkét partját. A kötet segít ráhangolódni az utazásra, de közben egy utazó család életén megmutatja azt is, hogy nyaralás közben a gyerekekkel mit érdemes megnézni, kipróbálni vagy akár megmászni.

Szintén a Balatonhoz kötődik Balázsy Panna Szandra és a 3.b sorozata, amely több iskolában ajánlott olvasmány, és segít abban is, hogy a gyerekek picit másképp viszonyuljanak környezetükhöz és annak védelméhez. A harmadik olvasmány Király Anikó Strand, papucs, szerelem című regénye, amelynek hőse kicsit olyan, mint egy mini Bridget Jones, és a megjelenése alapjaiban forgatja egy balatonfüredi kemping életét.

A könyves akció egy héten át tart a Siófok-Balatonfüred hajózási útvonalon. Ha az utasoknak tetszik, újabb könyveket lehet majd olvasni a balatoni hajókon.

A versíró macskák egymást ugratják

Mindenki hazudik – és ezt most nem dr. House állítja, hanem személyesen Karinthy Frigyes, azaz Frici, egy szivarozó, kövér macska. Ő és barátja, Dezső (maga is macska) egy Borbála nevű kamaszlány szobájában élnek, egészen addig csupán doromboló-mosakodó-szundikáló állatokként, mígnem megindulnak a falak Bori szobájában, és a lány körül vészesen fogyni kezd a levegő. Az egyre szűkülő térben a kiutat a macskapáros kínálja fel, akiknek a társaságában megszűnik tér és idő: vissza lehet ugrani az iskolapadba, vagy előre a felnőttkorba, de még száz évvel korábbra is, a New York kávéház sokkalta tágasabb terébe.

Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám

Tilos az Á Könyvek, 2016, 288 oldal, 2690 HUF

 

Szabó Borbála regénye messze több mint kamaszkönyv: vérbeli szatíra és felrázó erejű tragikomédia a hazugságokból felépített családok álságos működéséről (azaz működésképtelenségéről). Hősünk az életkorából adódóan kiszolgáltatott börtönlétbe kényszerül egy alkoholista anya és új élettársa „fogságában”, egy gyáva és hazug apával, és egy hasonlóan gyáva és hazug fiútestvérrel a háttérben. A békítő szerepében tetszelgő nagymama pedig az őszintétlen gesztusok ősforrása lehetne.

A Nincsenapám, seanyám egy fiataloknak felkínált irodalmi-filozófiai kalandtúra, amely azonban nyomokban sem tartalmaz okító-nevelő szándékot. Borbálával együtt – úgy az íróval, mint azonos nevű hősével – szemberöhöghetjük ezt a hazug világot, a csúsztatásokat, a gerinctelenségeket, de még a halált is, pontosan úgy, ahogy Frici és Dide tették egykoron, és ahogy tette azt a maga vérmérséklete, stílusa szerint Berzsenyi, Arany, József Attila vagy Ottlik. Borinak túlélni segítenek a régiek, akikről kiderül, hogy nem dögunalom, agyhalott, siránkozó, egomán „kötelezők”, hanem ugyanazokkal a félelmekkel és kínokkal néztek valaha szembe, mint egy 21. századi kamaszlány. Aki a regény egy pontján apja szeretőjének a lakásában belepillant egy napsugarakat formázó bambuszkeretű tükörbe, és ezt gondolja:

„Egyszer én is olyan fényes leszek, mint a nap. És ti hiába könyörögtök, hogy rátok is süssek, én azt fogom mondani nektek, a lófasz fog sütni rátok!”

Innen jut el a lány a megértésig, és hogy úgy tudja hordani életét, mint saját zokniját, amely „kicsit koszos, kicsit büdös, de illik rám. Az enyém”.

Szabó Borbála, akit sokan drámaíróként, dramaturgként ismernek, ezúttal regényben kamatoztatja szenzációs humorát (megkockáztatjuk: Szabó a leghumorosabb kortárs írók egyike, nyelvi-stilisztikai sziporkáira való hajlamát szemlátomást a legjobb mesterektől örökölte). Néha formailag is átbillen a szöveg színpadi műbe, de e szürreális kavalkádban, amelyet klasszikus vendégszövegek (-szavak, -mondatok) sokasága tarkít, egy idő után már semmin nem lepődünk meg. Kissé szertefutó, a szigorú konstrukciót mellőző kisregény ez, amelynek azonban szívesen megbocsátjuk ziláltságát, mert kamasz lelkünk, felnőtt értelmünk minden rezdülésére rezonál.

Szerző: Laik Eszter

25 éve jelent meg a Trainspotting

Nehéz még leírni is, de negyedszázada jelent meg először egy bizonyos Irvine Welsh első regénye, a Trainspotting. A skót junkie-k hamar világhírre törtek, köszönhetően a Danny Boyle rendezte 1996-os adaptációnak, azóta pedig Welsh megírta a folytatást (Pornó) és az előzményregényt is (Skagboys). Sőt, az egyik szereplő, Begbie, három éve külön regényt kapott. Hogy még teljesebb legyen a kép: Boyle tavaly megrendezte a Pornó filmváltozatát (T2 Trainspotting). Hogy az első könyv ekkora durranás lesz, abban talán maga Welsh sem reménykedett: a kötetet annak idején mindössze háromezer példányban nyomták, és az író még azon is elgondolkodott, hogy küld egy névtelen levelet a Scotsman című skót napilapnak arról, hogy ez az obszcén könyv bemocskolja Edinburg hírnevét, hátha csinál neki egy kis reklámot.

Irvine Welsh: Trainspotting

Fordította: Polyák Béla és Dragomán György, Trubadur Kiadó, 2017, 401 oldal, 3499 HUF

 

Mindenesetre melőtt végleg eldőlt volna, hogy az írásból fog megélni, Welsh dolgozott ingatlanfejlesztőként és hivatalnokként is. A hetvenes évek egy részét Londonban töltötte (másfél évet pedig a heroin társaságában), később hazaköltözött Edinburgh-ba a feleségével, és megszabadult a herointól is. Egy korábbi interjúnkban azt mondta, nem szokott betépve írni, és a Trainspotting írása közben sem használt semmilyen drogot.

Irvine Welsh (kép forrása)

Ő maga egy korábbi interjúban egyébként azt mondta, hogy szerinte három kilencvenes évekbeli regény állta ki az idők próbáját, az ő könyve, a Harcosok klubja és az Amerikai pszicho, mert bemutatják az átmenetet az egyik típusú társadalomból egy másikba. Pedig a korabeli kritikák meglehetősen visszafogottak voltak, de a sikerhez nem is volt szükség arra, hogy a mainstream kritika imádja, a szájhagyomány megtette a magáét. A könyvet jelölték a Booker-díjra is, de az elismerésről döntő bizottság két tagja annyira kiakadt a szöveg vulgaritása miatt, hogy a regény végül nem jutott el a rövidlistáig. Az olvasók viszont szerették a könyvet és 2013-ban megválasztották az utóbbi ötven év legjobb skót regényének. És bár Welsh írt még jó pár regényt, novellát meg színpadi művet, a legtöbben a mai napig az első regényével azonosítják.

Irvine Welsh szerepelt a Trainspottingban is, ő volt a drogdíler, Mikey Forrester

A Trainspotting amúgy néhány évvel az eredeti megjelenés után jött ki magyarul Polyák Béla és Dragomán György fordításában – Totth Benedek a saját olvasmányélményéről tavaly így írt nekünk:

„Valamikor a kilencvenes évek közepén nyomta a kezembe a Trainspottingot egy haverom, hogy „Ez kurva jó, olvasd el, bazdmeg!”. Persze simán lehet, hogy ezt a bazdmeget csak én képzelem oda utólag a mondat végére, de az biztos, hogy Welsh első regénye olyan könyv volt, van és lesz, amiről nyomatékosító bazdmegek nélkül nem igazán tudtunk, tudunk beszélgetni. Olvastuk a kötelezőket, meg a pad alatt a nem kötelezőket, és egyszer csak szembejött a Trainspotting, mint egy gyorsvonat, és átgázolt rajtunk. Unalomba fulladó magyarórákon edződött, kifinomult ízlésű irodalmárokként rögtön tudtuk, hogy ez most valami más, és, mint később kiderült, bizonyos szempontból tökéletesen egybecsengett a véleményünk a kritikával – amit Welshnek szintén sikerült letarolnia, mikor repülőrajtot vett a regénnyel. Mellbevágó volt a szöveg keresetlennek tűnő őszintesége, hogy azt ne mondjam, zsigeri taplósága, miközben a regényben hemzsegtek az idézhető mondatok, bonmot-ok, poénok. Talán a szerző dühe volt imponáló, merthogy Welsh nagyon dühös volt valamire (vagy valakire), ahhoz nem fér kétség. De ami még izgalmasabb, hogy ettől az elemi dühtől egy pillanatra sem homályosult el a tekintete – ez is egy trükk, amire valószínűleg születni kell. Welsh nagyon ráérzett valamire: felszippantotta egy generáció, egy semmibe vett, lesajnált társadalmi réteg, sőt, némi patetikus túlzással egy egész nemzet nyelvét, és úgy tett erőszakot rajta (az angolon?, a skóton?, a skót-angolon?), hogy közben egy pillanatig sem gondolja az ember, hogy nem irodalmat olvas. Szépet. Hangosan röhögünk, mit röhögünk, nyerítünk, visítunk, aztán kapunk egy gyomrost, az arcunkra fagy a mosoly, hogy a következő bekezdésben megint visítani kezdjünk. És ez így megy végig, sok száz oldalon keresztül.”

Totth a Könyves Magazinba akkor interjút is készített Irvine Welsh-sel, aki a regényt övező felhajtásról a következőket mondta:

Tovább

90 éve született Juhász Ferenc, a mindenség szerelmese

Forrás: Fortepan

Augusztus 16-án lenne 90 éves Juhász Ferenc – a költő, akinek szemében megismételhetetlen tűz lobogott. Bokáig pezsgőben című memoárkötetében Réz Pál úgy jellemezte: „Ő volt a csillagszemű juhász, a zseni, aki mindent tudott, mindent olvasott (…)”. A 85. születésnapján Ferencz Győző irodalomtörténész pedig azt mondta róla, hogy Juhász Ferenc „a centrumban is periférián volt, és a periférián is a centrumban”.

Juhász Ferenc 1928-ban született Bián, és bár édesapja elektroműszerésznek szánta, de édesanyja kérésére kereskedelmi iskolát végzett, később pedig a budapesti egyetem szanszkrit-magyar szakára iratkozott be, de tanulmányait egy év múlva megszakította. A József Attila Népi Kollégium tagjaként 1948-ban folytatta egyetemi tanulmányait, később a Hunnia Filmgyár dramaturgja lett, majd 1951-ig a Könyvhivatalban és az Írószövetség lektorátusában dolgozott, 1974-ig pedig a Szépirodalmi Kiadó szerkesztője volt. Közben 1963-ban bekapcsolódott az Új Írás című folyóirat szerkesztésébe, 1974 és 1991 között a lap főszerkesztője is volt, 1992-ben részt vett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalapításában.

Így néz ki Juhász Ferenc dolgozószobája

Fotó: Valuska GáborDecember elején hunyt el Juhász Ferenc, szelleme mégis nagyon erősen jelen van egykori lakásában, és különösen abban a szobában, amelyben évtizedekig dolgozott. Ablakából éppen rálátni a körtefára, ami alatt a halott feketerigót találta, asztalán rengeteg személyes tárgy, háta...

Irodalmi pályafutása 1948-ban kezdődött, a Diárium című lap karácsonyi száma közölte első két versét. Első verseskötete, a Szárnyas csikó 1949-ben a Franklin Társulat kiadásában jelent meg, ezt Baumgarten-díjjal jutalmazták. Költészetének nyelvi forradalmát A tékozló ország című, 1954-ben napvilágot látott eposza hozta meg. 1965-től sorra jelentek meg kötetei, verseit pedig számos nyelvre lefordították. Munkásságáért több rangos elismerést kapott, József Attila-díjas, kétszeres Kossuth-díjas, de kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével és a Prima Primissima Díjjal is, valamint beválasztották a Nemzet Művészei cím birtokosai közé.

2015 decemberében, 88 évesen érte a halál. 2016-ban nagyszabású kiállítás nyílt a Kieselbach Galériában, ahol a család, az irodalom, a művészetek, az élethosszig ápolt barátságok szűrőjén villant fel Juhász Ferenc alakja, a kiállítás előtt nem sokkal pedig ellátogattunk a költő otthonába, ahol lánya, Juhász Anna, valamint a költő özvegye és múzsája, Kilián Katalin mesélt nekünk a váratlanul előkerülő Juhász-versekről, küszöb alatt becsúsztatott levelekről, művészbarátságokról és a mindennapokat átitató irodalomról.

Juhász Ferenc 90. születésnapjára időzítve mutatták be a múlt héten azt a dokumentumfilmet, melyet Juhász Anna és Surányi András rendezett. A mindenség szerelmese - Juhász Ferenc 90 című alkotásban az archív felvételek mellett sok olyan pályatárs, művész is megszólal, akikre nagyban hatott Juhász művészete, és természetesen megszólalnak a családtagok, ahogy jó barátja, a világhírű Hantai Simon özvegye is. Juhász Anna a forgatásról, a hagyaték feldolgozásáról és az októberben megjelenő Juhász-könyvről is mesélt nekünk.

Tovább

Minden családregény a végtelenségig bővíthető

forgach_andras_es_a_producer-02528.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Miután Forgách András kikérte az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából a szülei aktáit, azzal szembesült, hogy előbb az édesapját, majd mikor ő súlyos depressziója miatt már nem volt képes ellátni a feladatát, az édesanyját is beszervezték. “Pápai” és “Pápainé” történetét Élő kötet nem marad (Jelenkor, 2015) címmel írta meg, melynek kiadási jogát azóta 14 országba adták el (épp a napokban jelent meg horvátul) és egy neves angol filmcég készít belőle adaptációt. A regény bővített kiadása idén tavasszal jelent meg, benne a külföldi kiadásokban is szereplő két új novella: a London, 1962 és A budai vár alatt.

A szerző

Az új fejezetek nem az angol kiadáshoz készültek, “az angol itt csupán a világnyelv szerepét játssza”, mondja Forgách András. Amikor Sárközy Bence, a Jelenkor igazgatója felvetette, hogy le kellene fordítani a könyvet, mert a külföldi kiadókat is érdekelheti, elmesélte neki, hogy bőven tudna még mit hozzáírni. “Hajmeresztő bátorság volt nekifutni egy angol változatnak, de hát kalandor vagyok, és azt is tudtam, hogy ez kiváló lehetőség egy írónak, hogy újra ránézzen a történetére, amelyik egyébként zárt és nyitott egyszerre, hiszen mind a mai napig bukkannak föl új részletek és epizódok, számomra eddig ismeretlen dokumentumok.” Az első kézirat leadása után az egyikori szomszédról, Pulairól kerültek elő információ, akit Forgách kisgyerekként úgy figyelt, “mint egy E. T. A. Hoffmann figurát, ahogy dübörögve jött föl a csigalépcsőn, esetleg alkalmi nőismerősével, kissé ittasan, és ezeket az új elemeket, éppen a megteremtett nyitott forma miatt, könnyedén bele tudtam építeni a könyvbe”. Így történt a bővített kiadás esetében is: “Szőnyei Tamás még tavaly ősszel is fölhívta a figyelmemet egy izgalmas jelentésre, amelyben Vas István és Zelk Zoltán 1967 júniusában, a Hungária kávéházban, nagy társaságban az apámról viccelődik elég gonoszul. Csodálatos kis látlelet ez apámról, de a magyar értelmiségről, illetve a magyarországi zsidóságról is, és azonnal bele is tudtam illeszteni a  Még valami című utószóba. Tehát a könyv végén csak látszólag van pont. Bármi belefér”.

Forgách András: Élő kötet nem marad - Bővített kiadás

Jelenkor Kiadó, 2018, 356 oldal, 3499 HUF

 

Nemcsak az első kiadás, de a bővített is “prés alatt készült”: míg 2015-ben bátyja, Forgács Péter kiállítása, a Jelentés, most a kiadó sürgette, mert “nagyon jó visszajelzéseket kapott” az első fordításokra külföldről. Forgách hálás a sürgetésért: “ezt a nagyon nehéz, személyes, és problematikus történetet másképp bizonyára még évekig hurcoltam volna magammal”.

'Anyám ügynök vagy besúgó volt. Nem volt. De az volt. Nem. De.'

Fotó: Jelenkor Kiadó / Németh Dániel"Honnan tudhattam volna hogy papa kémCsapnivaló kém de kém az én papámS a neve Pápai" (128. oldal)Forgách András új könyve, az Élő kötet nem marad címmel jelenik meg a Jelenkor Kiadónál teljes titokban a mai napon, benne a saját,...

A két új novella 2016 tavaszán és nyarán készült, “a családregény fontos helyszíneit és eseményeit dolgozzák föl, hogy úgy mondjam, az őstörténet részei. Hozzáteszem, továbbra is regényíróként írtam a könyvet, tehát itt-ott fikciós elemeket is tartalmaz, és szabadon hagytam működni a fantáziámat, miközben rengeteg dokumentum olvasható benne, amelyek prizmaként tükrözik a cselekményt”. A London, 1962-ből előbb készült el az angol változat, ami “nagy élvezetet szerzett” Forgáchnak, mert érzékelte, hogy “minden sutasága ellenére van angol mondatzenéje is. Amikor aztán magyarul is meg kellett írnom, különös élmény volt, hogy mennyire másként működik a magyar fantáziám, mint az angol”.

Forgách számára világos volt, hogy a könyv első kiadása az édesapja története nélkül “bizonyos fajta egyensúlytalanságban szenved – bár a maga módján az első változat is teljes és egész (ez a művészet paradoxona). Mivel az apám három dossziéja mind a mai napig nem került elő, ezért az ő történetén csak a véletlenszerűen felbukkanó dokumentumokból dolgozhattam, vaktában ragasztgattam össze a cserepeket. A londoni fejezetet viszont arra is fölhasználtam, hogy a szüleim Palesztinában történt megismerkedését és szerelmét elmeséljem, tehát a regény idejét kitágítsam és egyetemes karaktert kölcsönözzek ennek a néhol talán partikuláris magyar mesének”.

Tovább

A Nobel-díjas író rögtön az események sodrába vezeti az olvasót

A noktürn jelentése éji zene, lírai, akár melankolikus zenedarab. Noktürnök címmel jelent meg az irodalmi Nobel-díjas Kazuo Ishiguro eddig egyetlen novelláskötete, melyet a szerző 2009-ben írt, de csak idén jelent meg magyarul. A könyvben öt egymástól különálló történetet olvashatunk, de sok bennük a közös. A zene mindegyiket áthatja, és a szerző szerint a könyve olyan, „mint egy öt felvonásból álló zenemű”. Ezen nem csodálkozunk, ha a könyv címén túl tudjuk azt is, hogy az író egyben dalszerző is.

Kazuo Ishiguro: Noktürnök

Fordította: Polyák Béla és Todero Anna, Európa Könyvkiadó, 2018, 266 oldal, 3699 HUF

 

A Noktürnök történeteibe belecsöppenünk valahol és kilépünk máshol, mintha véletlenszerűen történne. Nincs felvezetés, egyből a közepére érünk. A novellák mindegyikében ott van a melankólia, mellette megfogalmazódik a harmóniára és a megoldásra való törekvés. Picit sem sietünk, hisz nem is tudjuk merre kellene menni. Nincsenek erős, durva, határozott lépések. Követjük az útkeresést, aminek kiindulópontja a szakmai bizonytalanság és az életben való megrekedtség. A szereplők zeneszerető vagy zenével hivatásosan foglalkozó emberek, illetve a velük kapcsolatban álló, számukra fontos társak, esetleg az őket meg nem értő családtagok.

A kötet címét adó novellában a tehetséges, de sikertelen szaxofonos érvényesülésének akadálya az, hogy ronda. Legalábbis a menedzsere szerint. Ötlete is van, mit lehetne tenni, át kell szabatni az arcát. Mikor a zenészt elhagyja a felesége, meglepő fordulat után rászánja magát a műtétre, ami hosszú hetekre tétlenkedésre, de ezzel együtt gondolkodásra készteti.

Talán a legszebb elbeszélés a könyvben a Malverni dombvidék. Egy idős zenész házaspár érkezik nyaralni a környékre, éppen oda, ahol egy gitáros fiatalember a nővérének kávézójában tölti a nyarat. Kudarcokkal teli hónapok állnak mögötte, a saját dalaira sehol nincs vevő, de ez őt nem tántorítja el a további zenéléstől. A házaspár hölgy tagjának meglepő és bántó viselkedése hívja fel a fiú figyelmét rájuk. Később, már a dombok között jobban megismerik egymást, a házaspár pedig a fiú újabb dalait, miközben egyre többet tudunk meg a pár kapcsolatáról és arról, hogyan vélekednek a jövőről.

Tovább

Magyar származású szerző a Német Könyvdíj longlistjén

nemetlonglist.JPG

Eine dieser Nächte című kötetével a magyar-svájci Christina Viragh is felkerült a Német Könyvdíj hosszú listájára. A Deutscher Buchpreis az egyik legjelentősebb német szépirodalmi elismerés, melyet 2005-ben alapított a német könyvkiadók és könyvterjesztők egyesülete. Az elismerésre német, osztrák és svájci kiadók pályázhatnak az adott évben megjelent köteteikkel. A díjat 2013-ban például a soproni születésű Terézia Mora nyerte el az azóta magyarul is megjelent A szörnyeteg című regényével.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung mostani összeállításában a meglepetésjelöltek között említette – mások mellett – Christina Viraghot is, aki elsősorban műfordítóként ismert. Az ő fordításában jelent meg legutóbb Nádas Péter Világló részletek című monumentális munkája, de ő fordította például Kertész Imre Sorstalanságát és Szerb Antal Utas és holdvilágát is németre.

Christina Viragh neve a Nádas Péterrel készített legutóbbi interjúnkban is szóba került:

A magyar megjelenés évében jelent meg a Világló részletek németül is, ami nem gyakori. A könyv kritikai sikere mellett példányszámban is szépen teljesített. Milyen érdekes különbségei vannak a német és a magyar recepciónak?

Soha többé nem tenném meg, s gondolom, Christina Viragh sem. Még nem is voltam kész a könyv első felével, amikor Christina fordítani kezdte, s attól kezdve mintegy velem dolgozott. Amikor visszamenőleg átszerkesztettem, átírtam, javítottam, kiegészítettem bizonyos részeket, akkor neki is vissza kellett mennie. Amikor a szerkesztők és szaklektorok dolgozni kezdtek, kezdődött elölről a művelet. De ahhoz már alaposan hozzászoktam, hogy a recepció jellege lényegesen elüt a hazai fogadtatástól, negyven éve jelennek meg a könyveim idegen nyelveken. A kulturális különbségek mintegy összeíródnak a pozíció különbségeivel, s nem is lehet őket többé szétválasztani. Külföldön eleve idegen vagyok és idegen maradok, itthon pedig állítólag otthon.

A Német Könyvdíj longlistjén összesen húsz könyv szerepel, szeptember 11-én, amikor kihirdetik a rövidlistát, ez a szám le fog csökkenni hat könyvre, a nyertest pedig október 8-án hirdetik ki Frankfurtban.

Már az iskolákban is taníthatják az idei Aegon-díjra jelölt könyveket

aegonshortlist.JPG

Az Aegon Művészeti Díj honlapjára elkezdtek felkerülni az idei jelöltek könyveihez írt óravázlatok, melyek ezúttal is a Magyartanárok Egyesülete (ME) és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság együttműködésében készülnek. Az óravázlatok többnyire három részből állnak (a tanároknak szóló segédanyagokból, a diákoknak készített feladatsorból és az órán is alkalmazható diasorból). Egyelőre Szécsi Noémi Egyformák vagytok, Tompa Andrea Omerta és Vida Gábor Egy dadogás története című regényeihez készült óravázlatok elérhetők, de folyamatosan töltik fel a többit is.

2018-ban Nádas Péter nyerte el az Aegon-díjat a Világló részletek című kötetéért. A díjátadó gáláról ITT, a rövidlistás könyvekről ITT írtunk.

Híres írók, akik pontosan ugyanazon a napon haltak meg

A Literary Hub összegyűjtötte „az irodalomtörténet legrosszabb napjait”, azaz azokat a napokat, amelyeken a világ egyszerre két fontos írót is elveszített. Meglepő, de ilyen esetből nem is volt kevés: tíz olyan híres írópárost is találtak, akik pontosan ugyanabban az évben, pontosan ugyanazon a napon távoztak az élők sorából. Az ilyen egybeesések mindig döbbenetesek, ugyanilyen borzongató volt például a felismerés, hogy Stephen Hawking éppen Albert Einstein születésnapján hunyt el. Hogy mindez csupán a véletlen műve, vagy Isten ujja, mindenki döntse el maga. De csak miután végignézte a felsorolást: 

1616. április 23. – William Shakespeare és Miguel de Cervantes

Shakespeare, a világ leghíresebb drámaírója az 52. születésnapján halt meg szülővárosában, Stratford-upon-Avonban, valószínűleg betegség következtében. A Don Quijote szerzője 68 éves korában hunyt el, három nappal azután, hogy befejezte a Lemos grófjának ajánlott regényét, a Persiles és Sigismunda hőstetteit. 

cervantes_1.jpg

1957. június 26. – Alfred Döblin és Malcolm Lowry

A Berlin Alexanderplatz szerzője hosszú küzdelmet folytatott a Parkinson-kórral. Németországban halt meg 78 éves korában. Malcolm Lowry angol regényíró, aki a Vulkán alatt című könyvével futott be, csak 47 éves koráig élt. A halála oka gyógyszertúladagolás volt.

1963. november 22. – Aldous Huxley és C. S. Lewis

Szép új világ írója 69 évesen halt meg. A Narnia krónikáinak megálmodója is csak 64 évig élt. Mindkettejükkel betegség végzett. 

1982. június 18. – Djuna Barnes és John Cheever

Djuna Barnes hosszú életű író volt, nem sokkal 90. születésnapja után érte a halál. Éjerdő című kisregényével írta be magát az irodalomtörténetbe, könyve később nagyon sok íróra hatással volt. John Cheever, akit az amerikai kritika az egyik legnagyobb novellaírónak tartott, 70 évig élt.

barnes.jpg

Tovább

Négy nő harca a szexualitás szabadságáért

Húsz évet kellett várni rá, hogy magyarul is olvashassuk Ayu Utami tabudöntögető bestsellerét, a Samant, amely négy indonéziai nő történetén keresztül mesél az emancipáció, a szexualitás és az emberi jogok helyzetéről. A világ negyedik legnépesebb országában játszódó regény egy nagyon kényes időszakban, a Suharto-féle rezsim összeomlásakor született meg 1998-ban. Utami az első olyan aktivisták közé tartozott, aki újságíróként és íróként nyíltan foglalkozott a helyi társadalmi és politikai problémákkal, például a nők helyzetével, az ültetvényesek kiszolgáltatottságával vagy a korrupcióval, ezért könyve a szabadságért és a változásért harcoló indonéz mozgalom egyik jelképe lett.

Ayu Utami: Saman

Fordította: Vécsei Anna, Athenaeum Kiadó, 2018, 264 oldal, 3490 HUF

 

A Saman számunkra igazi egzotikus történet, amelyben találkozhatunk azzal a világgal, „ahol nem ismerik az évszakokat”. Sok szálon futó cselekménye négy nagyon különböző személyiségű, társadalmi helyzetű, és értékrendű nő történetéből áll össze, akiket a barátság, illetve egy rejtélyes, Saman nevű férfihoz fűződő kapcsolat köt egymáshoz. A költői hangvételű regény az ő nagyon eltérő nézőpontjukon keresztül mutatja meg az indonéz szigetek egyszerre vonzó és veszélyes világát, amelynek a buja testi vágyak éppúgy természetes részét képezik, mint a lappangó indulatok.

Bár a Saman nagyon sokrétegű könyv, két központi problémakör egyértelműen kirajzolódik belőle: az egyik a női szexualitás szabadságáért folytatott küzdelem, a másik az emberi jogokért vívott harc. Utami olyan női figurákat vonultatott fel a történetben, akik a lehető legkülönbözőbb módokon viszonyulnak a testükhöz. A felnőttként is szüleivel élő, állandóan szerelmes Laila hosszú éveken át tartogatja szüzességét, reménykedve abban, hogy majd az Igazinak ajándékozhatja oda magát, de végül egy nős férfiba szeret bele reménytelenül. A férjezett, monogámiában hívő Yasminnak folyamatosan testi vágyaival és bűntudatával kell megküzdenie. A fiúit naponta váltogató Cok a szülei szigorúsága ellenére is szabados, elkötelezettségtől rettegő felnőtté válik. Míg a nagyon hamar szexualitására ébredő Sakuntalát kurvának bélyegzi a környezete szenvedélyes és szabad személyisége miatt.

„Az emberek iszonyatosan félnek a szexualitástól, de mivel a férfiak nem akarják, hogy őket okolják a vágyaikért, inkább áthárítjuk a bűnt a nőkre.”

A női szereplők perspektívájának egyetlen férfi ellenpontja, a katolikus papként cölibátusban élő, szinte aszexuális Saman nevű figura, aki szolidaritásból és elhivatottságból megpróbál segíteni az államnak és a maffiának kiszolgáltatott ültetvényeseken. Ám hiába fejleszti fel a környéket saját erőből, jószándéka ellenére is a korrupt és ellentmondást nem tűrő hatalmi játszmák kereszttüzébe kerül. Emiatt idővel kénytelen lemondani papi szerepéről, hogy a sajtó és a civil szervezetek segítségével az emberi jogokért való harcnak szentelhesse életét.

Tovább