A+
Harry Mulisch: A menny felfedezése

Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2008, 615 oldal, 4980 HUF

 

Vagy másképp: bármi bármikor megtörténhet. Ez az egyik kulcsgondolata Harry Mulisch regényének, amelyet tavalyi megjelenése óta, az egyetlen jó öreg Bényei Tamás kivételével, valljuk be, agyonhallgattak országszerte, vagy legalábbis alig vették észre. Nem mintha túl sok kritika jelenne meg a kortárs világirodalom műveiről, de azért ennél talán több figyelmet is érdemelt volna.

Pedig Mulisch kötete népszerű, sőt kultikus olvasmány lehetne. Ott a helye Eco vagy Zafón szórakoztató munkái mellett. De míg Eco a nyelvfilozófiát énekli meg és a világot szövegnek tekinti, Zafón meg elmés ponyvaregényként írja újra a Történetet, addig az elmés holland szerző eredetileg 1992-ben megjelent főműve igazi emberiségregény. Majdnem a teljes huszadik századot átfogja, több mint hatszáz oldalban.

Az egész történetet lényegében egy angyal beszéli el, aki előre eltervezett módon befolyásolja hőseink tetteit és a világ működését, egy határozott égi cél érdekében. Ez talán úgy hangzik, mintha valamilyen vallásos meseirodalom volna, pedig a keretül szolgáló betét csak egy játékosan komoly allegória.

A cselekmény Amszterdamban veszi kezdetét, a múlt század ötvenes éveiben. Mulisch műve az első száz oldalban egy szép barátság története. Max, a zsidó származású csillagász és Onno, a baloldali művészettörténész szellemi kapcsolata. A következő száz oldal szerelmi dráma, amelyben persze, ahogy az már lenni szokott, a Nő megjelenésével borul a barátság és elég kacifántos viszonyrendszerek alakulnak ki, illetve végzetes tragédiák sorakoznak, természetesen az Angyal közreműködésével.

Csak itt, a kétszázadik oldal táján jelenik meg a regény voltaképpeni főhőse, Quinten, akiről nem lehet tudni, vajon a két barát közül Max vagy Onno gyermeke. Ennek a gyermeknek jutott az az angyali küldetés, hogy az emberi teremtmény és az isteni régió közötti szövetséget megszüntesse. Az emberiség ugyanis megfeledkezett a transzcendensről, nincs többé Istenre szüksége, ezért az angyali seregek úgy döntöttek, visszalopják tőlünk a Tízparancsolatot. Hiszen ha szerintünk Isten halott, akkor már semmi szükségünk az efféle egyezményre.

A
Cserna-Szabó András: Mérgezett hajtűk

Magvető, Budapest, 222 oldal, 2490 Ft.

 

Vidám a könyvesblogger élete. Szórja a kritikákat, megmond, közvéleményt alakít, hiszi magát valakinek. Aztán van párszor, hogy szembejön az üvegajtó, és a távolba révedő blogger hatalmasat koppan rajta. Mert - valljuk be- a recenzióírás, kritizálás egy fattyú-szakma. Már ha szakma. Ugyan öncélúnak nem lehet nevezni, de hozzáadott értéket nem hoz létre. Legtöbbször nem az alkotás okozta örömöt érzi a recenzens, hanem egy kis kárörömöt, hogy valakiről úgy istenigazából leszedhette a keresztvizet.

Nagyon ritka az olyan könyvajánló, amit önmagáért is érdemes elolvasni, nem csak azért, hogy segítsen eldönteni, kiadjunk-e egy kötetre háromezer forintot, vagy ne? Ritka - de van. És nem meglepő módon nagyon sokszor írók írják. (Vö. Szerb Antaltól Zalán Tiborig rengeteg példával.)

A Mérgezett hajtűk is ilyen tükröt tartott elém - és szerintem tart mindenki elé, aki recenziókkal foglalkozik. De talán elég az énblogolásból, lássuk a könyvet. Negyvenkét (!) novellán keresztül mesél nekünk Cserna-Szabó írókról, irodalomról, könyvekről, és ezek kapcsán ételről, italról, szerelemről, Európáról, másnaposságról, és úgy egészében a Nagy Büdös Életről. Így jutunk el Hemingwaytől a popsztárrá válás csapdájáig, Szerb Antaltól a sör és a bor lelkekért folytatott háborújáig, Hajnóczytól a Volt egyszer egy Vadnyugatig, de van itt Boccaccio és Garaczi, Csehov és Tömörkény, Don Quijote és Himnusz, kannibálok, nyárspolgárok, képmutatók, elmebetegek és zsenik, tehát nagyjából minden, amit a világirodalom adni tud nekünk.

Mindezt pedig legelsősorban érdekesen. Egy-egy novelláról, könyvről, vagy íróról mindig nagyon sokat és nagyon unalmasan lehet beszélni, de a Mérgezett hajtűk nem áll meg itt, hanem a témához kapcsolódva kalandozik. A kötet első mondata már jelzi is ezt:

"Coitus után minden jószág szomorú - kivéve Szép Ernőt, aki már előtte is."

Bram Stoker: A fehér féreg fészke

Metropolis média Kft., Budpest, 2009, 224 oldal, 2370 Ft.

 

Stokernek ez a kései műve kimondottan rossz, ám ugyanennyire érdekes is. Amit el lehet szúrni benne, az el lett szúrva, egész egyszerűen azért, mert Stoker nem volt különösebben tehetséges szerző. Nincs a történetnek fókusza; csapong; bizonyos helyeken szükségtelenül túl van írva - ahol meg éppen kifejtésre lenne szükség, szűkszavú. Logikátlan epizódok követnek logikátlan epizódokat - még a fantasztikus sztorin belüli logikának sem rendelve alá magukat. A narratíva követésére kényszerítő józan paraszti ész hiányzik belőle. Stoker, ahogy az amerikaiak mondani szokták, egy marék szart a falhoz vágott, kíváncsian, mi ragad meg rajta.

A Fehér féreg fészke egyértelmű forrása Stephen King Az című regényének. Stoker könyvében az Ausztráliából hazatérő ifjonc bácsikája örökébe lépne, ám mielőtt földbirtokosi békéje teljessé válhatna, szembe kell szállnia a környék szörnyével, a mélyben lakó Fehér Féreggel - aki/ami nem más, mint a szomszéd földbirtokosnő gigantikus kígyó alakjában (nem spoiler: Stokernek a sejtetéshez sincsen semmi érzéke, a csaj legelső felbukkanásakor már sziszeg és kígyómód viselkedik.)

Amihez Stokernak viszont van érzéke, azok a csúcspontok, kár, hogy nagy mennyiségű zagyvaságon kell átrágnia magát az embernek, mire eléri őket. A naplóregény nyikorgó vázán egyensúlyozó Drakula sem egy virtuóz mesélő könyve, de a Drakula épp naplóregény volta által nyer egyfajta "blair witch project"-i személyességet. Ez a Fehér féreg fészkéből hiányzik - hullámzó, túlírt, túlbeszélt grand guignol pastiche az egész, néhány grandiózus akciójelenettel megfűszerezve - mikor a dinoszaurusz méretű féreg vízi úton ered hősünk és asszonykája nyomába, keresztülúszva Anglia folyóin, tavain, nos, bár az epizód orbitális marhaság, elismerés illeti Stoker tökösségét, hiszen a legelső Kaiju-sztorit veti ekkor papírra (guglizd meg.)

Igazság szerint tonnányi hibája ellenére, sőt, ezek tobzódó volta miatt még akár szimpatikusnak is nevezhetném a könyvet, ha nem lenne sötét-őrülten, fröcsögős mód, lincselősen rasszista. Rendben, persze: Stoker egy hanyatló egykori világbirodalom gyermeke, aki abban nőtt fel, hogy ha nem vagy white, anglo-saxon, protestant, akkor egyenlő vagy az állattal. Na de kérem szépen, akkor hogyan lehetséges mégis az, hogy pl. Rider Haggard ötven évvel korábban már olyan brit bestsellert ír (Salamon király kincse), amelyet az akkori viszonyok között szinte liberálisnak nevezhetünk? Vagy hogyan hozhatja ki egy évvel a Fehér féreg után Edgar Rice Burroughs a maga Tarzanját, amely az afrikai bennszülötteket ugyan egzotikumként kezeli, mégis emberszámba veszi. Stoker regényében a mindenféle emberalatti szemétnek százszor elhordott egyetlen fekete figura ráadásul még csak előbbre sem viszi a sztorit: undorítónak és erkölcstelennek lefestett alakja a féreg első áldozata lesz, anélkül, hogy sorsára vagy a szerző által reája zúdított mocsokáradatra bármiféle cselekedetével rászolgált volna.

A kötetet a nagyszerű Kuczka Péter a szubkultúrák és a horror természetének elemzésével foglalkozó 1976-os tanulmányának reprója zárja. Mélyelemző munka, és bár az jött le nekem belőle, hogy Kuczka nem mert sem a magaskultúra, sem a műfaji irodalom/film oldalára odaállni, csupán emiatt a tizenvalahány oldal miatt már érdemes megvenni a könyvet. 

B+

Jun Mi-Kjong: A vízisten menyasszonya 1-2.

Vad Virágok Könyvműhely, 2008, 192 és 180 oldal, 1890 Ft.

 

Halandó ember és halhatatlan isten szerelmének története, viszontagságai nem maradhatnak ki a mítoszokból, merüljön ki akár futó kalandokban a görög mitológia csélcsap főistenének szokása szerint, vagy köttessen házasság, mint a jelen – koreai mitológián alapuló – képregény esetében.

 A vízisten menyasszonya ugyanis (mint azt az első kötet utószavából megtudhatjuk) a koreai mítoszokon alapul, bár a szerző meglehetősen szabadon kezeli azokat. Habek, a férfi főszereplő, a víz istene ugyanis valóban fontos szereplője a koreai mítoszoknak (eredetileg folyamisten), míg Szoa, a női protagonista Jun Mi-Kjong fantáziájának szüleménye. A történet, mint sok képregényben, teljesen hétköznapi környezetben kezdődik, hogy aztán áthelyeződjön a természetfölötti birodalmába, csakhogy ezúttal az átlagosnak mondható főhősnő nem azért kiválasztott, mert átlag feletti képességei vannak, hanem átkerül egy másik, az övétől sokban különböző világba, ahol más szabályok és törvények uralkodnak.

Elvileg. Habek isten víz alatti birodalma az istenek világa is egyben (vicces, de a tűz istene is itt él, de ha emberi lénynek nem jelent különösebb gondot, hogy levegőt vegyen a víz alatt, akkor ezen már igazán ne akadjunk fenn). Szoa falujában régóta nem esett az eső, nincs termés, éhínség fenyeget, nosza, áldozzunk fel egy szép lányt a víz istenének (nem tudom, másnak is eszébe jutott-e a magyar animecsatornán is futó japán sorozat, a Jigoku Shoujo, azaz Pokoli lány, ahol egy hasonló rítus torkoll tragédiák sorozatába), azzal kiengeszteljük, lesz eső, termés, minden, ami kell. Szoát látomás útján választják ki, várható halálán ő is, családja is láthatólag könnyen túlteszi magát, elfogadja a sorsát, hogy meg kell halnia a közösség érdekében (ebből sejthető, hogy ez nem olyan komor hangvételű történet, mint a Pokoli lány). A hangsúly az embernek az istenek világába való beilleszkedésére helyeződik, bár ez a világ egyáltalán nem olyan félelmetes, mint azt a főszereplő vagy az olvasó hinné.